Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!
        Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
        s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
        Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
        aki hozzád imádkozott
fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az
        oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én
        s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
        életem a fojtogató
torokgyíktól, s a veszedelmes mondulák
        lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
        nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
        segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermekmódra, balgatag,
        hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
        magasabb szellemek de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
        Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
        hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel... Mosolyogj rajtam, Balázs!
        ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén
        mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
        és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
        zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
        kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
        kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan olyan megadón
        hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már... Segíts, Balázs!
        Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
        kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér ízét,
        a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
        csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
        okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall
        még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is
        olyan nagy dolog a halál.

Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél,
kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom, óriás!

Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málna, odú-méz?
Ez a kérdés, de nehéz.

Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó:
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé, s cserren már a veréb.

Sötétségben egyedül A táv
olságok feloldódtak az ü
vegkristályok rácsai között
Előrenyújtom a kezem s az
orromat érintem vele Te
hát ott vagyok én nem itt ahol
lenni hittem magamat Így ki
szolgáltatottjává váltam egy

 magától szintén elválónak
akinek a szándékait nem
ismerhetem kezében lehet
kés vagy bárd de lehet egy csokor
vérehulló fecskefű Hogy mi
talán nem is annyira fontos
A felismerés azonban hogy
csak a sötétség bizonyosság
az egyedüliség kétsége

 nyüszítésre kényszerít Egyed
üllétem ilyen formában hogy
sohasem lehetek egyedül
amíg én vagyok a sötétben
és nincs rajtak kívül semmi más
csak egy magától elvált vala
kim aki a testi részét ná
lam hagyta különben hogyan ér
inthetném meg a saját orrom

 Ez el kell vezessen a felis
merésig gyilkosom és felmag
asztalóm csak én lehetek ha
egyedül és sötétben az ü
veg kristályrácsai között haj
ladozva kerülgetve saját
lépteimet hogy kétszer mégse
lépjek ugyanabba a nyomba
mert akkor Herakleitosz meg

 hazudtolva és homokpartként
omlik alá minden filozóf
ia amit eddig összehord
tak egy rossz lépés az üveg kris
tályrácsai között mégsem egy
orr megérintése mellesleg
aki elváltságunkban a mi
énk de a sötétben idegen
entitás csak taknyos alkatrész

 Lehet hogy közben álmodtam vad
fenyvesek mélyén tűz mellett ül
ve De nem visszahozható az
álom hiába alszanak zöld
hangárok mélyén a rakéták
kiket a halált szétszórni rend
szeresített a rend azonban
honnan tudhatnám álmodtam-e
zöld hangárok mélyén a halált

 szétszóró rakétákat vagy ők
álmodtak engem aki jár az
orra után A fű szaga át
üt a csenden ami körülvesz
i a keresőt vagy a magát
ól elválót Ezek már a haj
nal kutyái és a halál ma
darai kint az ég peremén
billegdélve közöttük fényes

 kondenzcsíkokat húz a förte
lem Egyedül Lét a sötétben
Sötét tél az egyedülségben
Könnyen fölcserélhető szavak
rég elveszített jelentéssel
Új lapot nyitni már meddő pró
bálkozás A becsukott könyvek
ben lidércek laknak Ők szopják
a torkom átverő jégcsapot

 Csak megyek az orrom után a
a sötétben Hanyatt Mozdulatlan
Az idő mozdonya elüti
a kutyákat és a madarak
at toll és szőr kereng a dereng
ésben Nem akarok mindig hal
álról írni Nem Az önmagá
tól elváló rám mered az ab
lak üvegén túlról s tovább áll

A fáradt, öreg elme zakatol,
körben forog, ismétel szüntelen,
a múltak mély kútja fölé hajol,
hol békalencsés, zöld hínár terem.
Egy-egy emléket megragad, motyogja,
és újra kezdi tízszer is naponta,
mint vén malom,
mely már csak szelet őröl,
s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.

Rettent a példa,
vigyáznom kell magamra,
minden elgondolt, kimondott szavamra,
s főként arra,
mit papírra vetek...
Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
ezért mindig szemem előtt
a mérték...
Hibáimnak én nem kegyelmezek!

*

De te ne bántsd a vént,
te fiatal,
ha botlik is a lába vagy a nyelve.
Így jársz te is,
ha véget ér a dal...
És minden érdem immár elfeledve!

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen

ki legeljen penne ágyon rozmaringos mellfilét
ki pecázza kukából a halolajos kiflijét

ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét
ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen

kinek legyen jelszava a részvét és a szeretet
kinek kelljen beszerezni tüdőszűrő-leletet

ki kerüljön révületbe Jézus urunk szavától
ki keljen ki magából egy utastársa szagától

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen

ki hurcolja fel-alá az interspáros batyuját
ki átkozza el a saját sose látott anyuját

kinek legyen igénye a könyvre meg a mozira
ki próbáljon belógni egy kulturáltabb slozira

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen

kinek legyen hobbija a népi magyar hagyomány
kinek jusson másfél bála angol-pólya-adomány

kinek bocskor rámás csizma cifra mente kacagány
kinek jusson mér' is jutna szar se jusson ha cigány

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen

kinek legyen tiszta sor hogy haladás vagy haza
kinek legyen úgy hogy többé ne mehessen haza

kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka
kit viszont a vácrátóti köztemető árka

na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen

kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén
Budafokon Budaligeten és Mátra-terenyén
Békésbe' és Hevesbe'
s ki menjen a levesbe.

                              à la Petõfi

Tél van, tél van, fázva kószál
kinn az utcán most a szél:
jobb szeretne melegedni,
a hidegtől ő is fél.

Én is fázom, de azért csak
ácsorgok a hidegen,
addig állok, amíg aztán
melegem lesz, melegem.

Nem a naptól, elbújt az már,
ő is fázhatott nagyon:
oly hideg van, hogy még tán a
fülemet is itthagyom.

Bánom is én a fülemet:
- pedig fázik, majd lefagy -
nem súgta még belé senki:
úgy szeretlek! enyém vagy!

Melegem van: megjött most a
kedves, drága kisleány,
kit szeretek - ő nem tudja -
egy ifjúval oldalán.

Még szerencse: nem vett észre
s Arany János háttal ült,
Toldi látta csak e szégyent
s egy veréb - de elröpült.

Ezért fáztam s ácsorogtam?
A fülem meg lefagyott?!
Szamár vagyok, de énnálam
ez az ifjú még nagyobb.

Várni fogja ő is még, hogy
eljöjjön a kisleány
s eljön ő, hisz mért ne jönne:
más ifjúval oldalán...

Bolond-bálban jártam
az este,
a szamárral táncolt
a kecske.
Három majom húzta
a nótát,
vasvillával ettek
szamócát.

Be is csípett egy-két
legényke,
lisztes zsákot húztak
a pékre,
hordón lovagolt egy
bohóc ott,
két füles dinnyével golyózott.

Nyúlfi elől iszkolt
a róka,
fején árvalányhaj-
-paróka,
víg paprikajancsi
dobolt rám!-
ilyen volt a híres
bolond-bál.

Szól a Csóka:
-Varjú Vendel!
Holnap bál lesz,
ne feledd el!
Diszkógöncben
vagy frakkban,
légy ott, hiszen
farsang van;
fürge szárnyán
mókát szállít
január.
Ám a Varjú
ennyit mond csak:
-Kár, kár, kár.
Végül persze
elmegy Vendel,
polkázik a
verebekkel,
tangózik a
sirállyal,
mulattatja
vidám dal.
S mikor farsang
farkát húzza
február
így szól Vendel:
-Kár, hogy elmúlt,
kár, kár, kár!

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

Tedd a kezed
homlokomra,mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

 Hát, mondja kedves, mért olyan fehér?
Kövér szeplőit hol hullatta el?
Hisz prüszköl is! Ez, kérem, csúnya jel.
Magácskának megárthatott a tél.

A dér bár összecsípte orrhegyét
(hófödte csúcsot így az alkonyat),
jót tenne most egy kis pohár konyak,
pótolni bent piros nyarak hevét.

Mert látja, kedves, hogyha jő a fagy,
az ember elfehérül, színehagy,
belakja bensejét a morc hideg.

E kókadás de oktalan! De gyors!
Mennyivel szebb a lomha medvesors!
A málnát szundikálva várni meg

Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.

(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”

„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”

„A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”

„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”

„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”

Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.

És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.

az a legleverőbb hogy lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is
jó időben született újszülöttek
egy új történet első mondatai
a tiszta lap amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele
nem lettek sem azok sem ezek
rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból
rókaagyakba való eszmékkel
hogy a történelmet gólra játsszák
a vesztest pedig a legjobb sárba taposni
akkor legalább nem sokat pofázik
rendőrállamban nőttek föl
szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg
a népről meg azt hogy vasreszelék
melyet egy mágnesvassal állíthatnak át a megkövetelt irányba
a fiatalság mindig a menny küldötte
kivéve azt amikor nem
kivéve azt amikor az ördög megvakítja
hogy ne lásson mást a folyó vizében
csak önnön tükörképét mint a magába szerelmes Narcissus
Dánia dán föld mindig is az volt mindig is az lesz
az államgép rohad valami bűzlik
valami elveszett a vissza nem térő esély
polcról lopott koronát olcsón megszámítunk
a szellem páncélja új a módszer a régi
ahogy a végkifejlet is
szerteszét a színen hullák számolatlanul gyümölcshéj kutyaszar megégett könyvlapok

 A lányoknak milyen van, tegnap óta
már tudom,
mert akkor Zsoltival kilestük ezt a
kulcslyukon.
Nem érdekes! a dolgukat ők ülve
végzik el...
de jó, hogy Zsoltival mi állva szoktuk...
s van mivel!

A városvég itt csupa szürke ház,
a részegekre angyalka vigyáz,
s a villanyfényben, mint aranykehelyben
alusznak a tűzfalak, háztetők,
s a sorompón túl ében-szín lepelben
zizegnek a láthatatlan mezők --
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség --

Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Ha elzár tőlem a buta lakat,
lesajnál minket majd a virradat.
Bámuljuk egymást búslakodva és
szánk sarkát bontja már a nevetés.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát --
aranypor mállik az éj válláról,
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
"Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő"
-- a nevetésed is ílyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.

Üldögélünk csendesen,
két jó-gyerek, rendesen,
messzi kocsma-zene hallszik,
a környéken minden alszik,
az alkóvban odaát
mélyen alszik anyukád
s szomszédban a Vakos néni,
ferdeszájú Vigláb néni,
Baloh úr, a vasutas,
imádód, a kis-inas --

Itt is, ott is, emitt is, amott is
bajszos rendőr őrzi az álmot,
nagyfülü bagoly őrzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát --
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangú ingaórák,
fodrozzák az éjszakát --

Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!

Nézd! a ház,
mint a felhő, fényt cikáz,
mozdul, mint a barna-béka,
vele mozdul az árnyéka,
és belőle alvó lelkek
párolognak, légbe kelnek
a kéményből, mint a füst,
az ereszről, mint ezüst --
száll a kövér Vakos néni,
deszka-vékony Vigláb néni,
és köröttük nagy sereg
libben, szökken, hempereg --

Ni, a Gős pék ketté-bomlott
és kergeti önmagát.
Balogh úr a templomtornyot
fújja, mint a furulyát,
azt fújja, hogy "Ne sirasson",
mégis könnyezik belé --
Ott meg a cukrász-kisasszony
tipeg fejjel lefelé --

Vigláb néni peckes-módon
sétálgat a sürgönydróton,
krinolinja lyukas-hordó,
kezében egy napraforgó,
vékony nyakán férfi-gallér,
oldalán egy szép gavallér.
Vigláb bácsi nagy-kesergőn
kuporog egy lámpaernyőn,
nézi párját: "Lássa, kérem,
parádéra megy a pénzem.
Nekem pohár sörre sincsen,
neki fodrász, ruha, minden.
Én megmondtam már ezerszer,
hogy hibás a mai rendszer,
államreform kéne régen,
persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér... nem csekélység!
Öt gyermekem van, kérem!"

Oda nézz, szösz-bogár:
ott a boltos lánya áll,
boltnak hisz egy fecskefészket,
benne várja a vevőket;
ez már mégis hajmeresztő,
hogy ma senki be se néz!
Majd belép a szívdöglesztő
hollywoodi filmszinész:
"Kérek kilenc fogkefét,
ráadásul a kezét."
Röptük össze-vissza húz...
rá ne nézz, mert megvakulsz.

Mogyoró Pál ezalatt
megfogott egy sülthalat.
"Tanár úr tudná talán,
milyen hal ez? macskacápa?"
"Rá van írva uszonyára,
de nincs itt az ókulám."
Pál örült, hogy futhatott
és szekundát nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy hosszu hídon:
"Majd vadászni megtanítom."

Tejes-ember a kéményen
üldögél, mint nyári réten,
kisgyermek lett újra szépen,
mézes-kenyér a kezében.
Távol, öreg bükkfa alatt
labdázik egy fiú-csapat,
ő a szemét rajta-felejti,
mézes-kenyerét halkan leejti,
kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,
s eltűnik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra az alvó-csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
s a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzu háta
-- és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény...
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.

Fagyott tócsák között bukdácsol január
rossz autóbusza. Harmincegy ablakán túl
az év hadifoglyai, a csüggeteg fák
borotválatlanul, soványan ácsorognak.

 Köztük énekem is madártalan. Ziháló
lélegzetem páráiból a rosszkedv varja száll föl.
Kétszerkettőnégy király fázó hadában
gondok deres vasát cipeli a hátam.

 Tavasz, találj rám!
Legyen földszag a szélben,
vakondtúrás a fűben,

 rügyezzenek ki ujjaimból
az elfagyott cirógatások!

 Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

A fekete macska búsan bandukolt.

Nem csoda, hisz szegény csonkafarkú volt.

Tizenharmadikán, s persze pénteken

lett kunkori dísze ily éktelen.

Azért vesztett el abból egy darabkát,

mert az úton maga előtt szaladt át...

A baltás gyilkos mennybe megy –
pokolba nem jutnak ma latrok,
a sas repesve fog legyet,
farkasfalkák lakják az aklot,
szobor szarja le a galambot,
amely talpazatára szállt,
babért tövisre vált a bajnok,
mert itt már minden fejreállt.

      (Gina emlékkönyvébe)

Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

Vége lesz a versírásnak, a kóborlásnak
egyedül alkonyatkor, már megszólítanak,
ha leülök a Duna-parton a lépcsőre,
vagy akár egy padra, már pisszegnek
nekem, megjegyzéseket tesznek.
Végtelen, nyugalmas idő jön –
andalgás, séta egy hülyével,
mint ezzel itt, akit a nővéremtől
örököltem, aki szerint a lányok
agya nemcsak könnyebb, fejletlenebb
is, mint a fiúké!
De rendezvény lesz
a jövő héten, farsangi mulatság
az istállószerű tornateremben.
A barátnőm is szerez egy fiút,
és addig ki kell tartania ennek,
ha törik, ha szakad, hát ártatlanul
mosolygok rá és tetszem. Egyelőre.

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

- Megállt az idő - mondják,
akik megálltak.

- Rohan az idő - mondják,
akik rohannak.

A várakozónak: végtelen;
a rabnak: mozdulatlan;
a bölcsnek: mély;
az alkotónak: kevés;
emennek: boldog;
amannak: boldogtalan;
kecsegtető és kilátástalan,
satöbbi, satöbbi ... csupa
érzelmi hozzáállás.

Einstein fölfedezése nem sokat
változtatott a közfelfogáson.

A kútkávádra nagyorrú király
havat legelni három csóka száll,
dérgyöngyös moha retteg a hidegben,
jégen kősárkány lila körme reccsen.

Beatrix csizmás csöpp ükunokája
zsebben korcsolyakulcsát keresi,
szamár megy arra és körülcsudálja,
szólna, de a szája szénával teli.

Kezére cinkét, mert maga is cinke,
lábához ültet Szent Ferenc nyulat,
holdverte falon hal császkál keringve,
zöld kutya nyávog, kék macska ugat.

Holnapra hó jön, frissen zuzogó,
ötforintos pelyhekkel jön a hó,
kisujj rajzolja hóba a nevem,
de ördögöké lesz a szerelem.

 Tudod, itt nálunk sorra meghalnak az emberek,
csendben, egy óvatlan pillanatban
kisompolyognak a világból,
és csak akkor tudjuk meg, hogy éltek,
hogy pótolhatatlanul éltek,
amikor azt olvassuk róluk,
hogy milyen nagyok voltak,
és most már kitörölhetetlenül és
végérvényesen velünk maradnak.

De ők ezt már nem olvashatják,
és ha olvasnák is, csak mosolyognának
azzal a szelíd, bensőséges mosollyal,
ahogyan a nagyok szoktak,
akik tudják, hogy nagyok, de ezt
olyan nyilvánvalónak találják,
hogy nem is beszélnek róla.
ők nem is meghalnak, hanem elhunynak,
kihunynak, mint a láng, mit őrizetlen hagytak,
és már parázsként próbálják
élesztgetni, persze hiába.

Tudod, nálunk a halál pótcselekvés,
önigazolás vagy efféle.
Hírül adom magamról, hogy voltam.
Itt jártam, csetlettem, botlottam,
alkottam, éltem.
Most a föld alól fölétek magasodtam,
igy under ground, post mortem
már könnyű, nagy úr az ember.
De mit ékeskedjek idegen, cicomás szavakkal,
méltatni oly szépen tudtok,
hogy már ezért is érdemes volt.
És hogy előzőleg vagy utólag
az később mindeggyé válik
Megdicsőülni sosem késő.
Poraim hálásak érte.

Alvadt vér színű lombot látnak az ágak
Káromkodnak a varjak, a ködből rám kiabálnak
Füstöt kócol a szél, tarlón köd takaró
Angyalaim dideregnek, odafent érik a hó

Vacog a város
a házak is fáznak
egyedül alszol,
álmodban várlak,
a szempillámon hópelyhek hintáznak

Az őrangyal álmos
szegénykém fázhat
hát szedem a lábam
suhannak szárnyak
mint a szempillámon hópelyhek hintáznak

zuhog a hó
mindent beborító
mint Isten könnye
ragyog a tér
mint az új tél hófehér könyve
a lábnyomaim
jeleket hagynak, mintha tiszta lapra írnám

hogy zuhog a hó
és csillagok esnek vízbe a hídnál

Jégpára felhő
szökik a számból
ahogy az álmod
szökik az ágyból
míg a szempillámon hópelyhek hintáznak

Meztelen léptel
az ablakig lépdel
nem látsz az éjben
és én nem látom lépted
mert a szempillámon hópelyhek hintáznak

és zuhog a hó
mindent beborító
mint Isten könnye
ragyog a tér
mint az új tél hófehér könyve
a lábnyomaim
jeleket hagynak, mintha tiszta lapra írnám
hogy zuhog a hó
és csillagok esnek vízbe a hídnál