Itt tiloss enni,
itt tiloss inni,
itt tiloss lenni,
itt tiloss görbén,
itt tiloss egyenessen,
itt tilos eggyáltalán
menni,
de tiloss maranni is,
állni, sőt, szalanni is,
s még tiloss jáccani,
tiloss jónak láccani,
és tiloss rossznak láccani,
és tiloss hasznáni
vagy ártani,
ahogy tiloss:
hangoskonni, hallgatni,
okoskonni, nevetni,
tiloss itten örülni és szeretni,
tiloss itten meséni,
hangszereken zenéni,
emlékezni, tervezni,
álmodozni, szervezni,
segíteni eggymásnak –
itten a tiloss is tiloss ám!

Kaláka dalban

Ha nagy leszek, állatiskolát nyitok.
Megtanítom őket mindenre:
írni, olvasni, számolni.
És arra, hogy ne egyék meg egymást.
Még ha megnőnek, akkor se.

 Megölelem az évszakot,
a fényes, mézes szép napot,
a szeptemberi nyarat,
mely visszatért egy pillanatra,
hogy búcsúzóul megmutassa,
milyen lehetne, hogyha volna,
s főképp: milyen lehetett volna.

Te szivárvány-szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt-köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
Templomon arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Öröktől belémkaroló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Iszonyattól ha szédülök,
Ha a pimaszság rám dönög,
Önmagammal ha küzködök,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem! 

 Szikrázó az égbolt
aranyfüst a lég,
eltörpül láng-űrben a
tarka vidék.
Olvadtan a tarló
hullámzik, remeg,
domb fölött utaznak
izzó gyöngyszemek.
Ragyogó kékségen
sötét pihe-szál:
óriás magányban
egy pacsirta száll.

 A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.

Mi közöm e vad ütközethez?
Sötéten izzó alkohol,
elömlik, máglyát, tüzet tervez
az ég, a légies pokol.

A fák között, a fű tövében
árnyékok mérges füstje száll.
Konok kegyetlen szenvedéllyel
gyilkol és gyujtogat a nyár.

 Kutyameleg, kánikula,
nyelvét kiveti a kutya,
budákol, a tűző, heves
nap elől árnyékot keres.

 De alighogy hűvösre lel
s leheverne, költözni kell:
falja az árnyékot a nap,
s az ebbe is beleharap.

 Pillognak a récék, libák,
nem csinálnak most galibát;
kiapadt a kicsi patak,
mint a cérna, kettészakadt.

 Itt-ott ha még van is, ami
víznek mondható valami,
odamennek a bivalyok,
s kimártják a kis patakot.

 Egyedül egy árva csacsi
hangját lehet csak hallani,
megereszt egy bátor iá-t,
esőért az égre kiált.

Lassu tüzzel guruló Nap,
gabonával vemhes hónap
templomában áldozópap!

Mit tudsz a tünő örömről,
ami a rügyön dörömböl,
hőt-hűst váltó légbe bömböl?

Vasárnap van: ládd, a réten
lányok kergülnek középen,
mint a hattyuk, habfehéren.

Melleikben lángok laknak.
Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,
meg se kérdik. Igy mulatnak.

Áldd meg őket, bizsergető
arany-korbács, nedv-kergető
legmagasabb égi tető!

Csókold hajról-hajra őket
s a lócán a vén ülőket
és a tarka temetőket.

Pondró ébred zöld ereken,
görnyedt ember bottal megyen,
csontváz kattog fönn a hegyen

Lompos farku szél csatangol,
por-gubát varr, ágat hangol.
Tej csordul a nagyharangból.

Örök éjü forró csónak,
élettelen! maradj jónak,
kötözőnek, oldozónak

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

http://mek.oszk.hu/01000/01006/html/vs184707.htm

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök,
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit.-
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelenül.

Dideregve, didergő fák között
úgy tűrni deret, havat, vak ködöt,
tudni tavasszal élni támadok, -
Nehéz a szívem, mást nem mondhatok

Izzik a sárga
tengeri-tábla
tűzpiros hajnali fényben.
Jön a szél, jár-kel,
ijesztő zajt ver
a rendek rengetegében.

Jönnek a lányok,
jól szaporáznak,
fújkálnak párafelhőket.
Szélverte parton
cimbalomhangon
sürgönydrót sürgeti őket.

Kezükben vessző -
kosárban szöllő,
kenyérrel ebédre lenne -
hintázik, fordul,
bő leve csordul,
elvérzik tömzsi kis teste.

Levelek ezre,
ezerszer ezre,
csattogat sárga seregben.
Megjön a lányhad,
nagyobb zaj támad,
egyszerre húsz tő is reccsen.

Húsz tőnek drága
aranybabája
vesszőkosárba hanyatlik.
Fönn jeges szárnyak,
vadludak szállnak,
vad riogásuk lehallik.

  Mint napsütötte reklám-indián,
oly barna most az árnyas Orczy tér.
Folt egy fakó dagerrotípián
- s csak állsz, ahogy a lábadon kifér.

 Az ősz ma, nézd meg, épp bokáig ér.
A szeptemberre külön színvilág van:
összekutyulva barna és fehér,
rumos kóla egy részeg indiánban.

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.

http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagy uraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cinegének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi, kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.

http://mek.oszk.hu/html/vgi/kereses/keresesujgy.phtml?tip=gyors&szerzo=Mora+Ferenc

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Erdőd, 1848. november 17-20.

http://mek.oszk.hu/01000/01006/html/vs184810.htm

Gyűjteni szoktam, például levél. (Fa.) (Ősszel.)
Gesztenye. (Vad!) (Szintén ősz.)
Bármi plüss.
Gyűjtök dobozokat a babáknak, matrica, kavics (laposakat),
kindertojásbelső alkatrészek, mindenféle kincs.
Bogárból nincs.
Se lepke, se bélyeg, se szalvetta.
Jó, akkor VÉTA, és cserélek is.
Páratlan zoknigyűjtemény.
Cserénél jól figyelj!
Inkább cserélj, mint figyelj!

Egy pormacska, s egy poregér,
s egy porabbnál porabb
poreb
– Három Igazi Nyüszögér –
él minálunk, és megél,
lakja a lakás-zugokat, zugolyokat,
belak
minden sarkot és sutot,
minden zeget és zugot,
mert befér
mindenüvé ahonnan
kifér;
Él hát ágy alatt, asztal alatt,
szekrény sarkában és szekrény alatt.
Él
És zenél
A javából!
A pormacska pormiákol,
a poregér porcincog,
és a poreb porugat:
pengetik porbajszuk,
zengetik porfogukat,
hogy csak úgy zing-zong,
illegetik magukat.
A pormacska porfarkát
görbítve porlantol.
A poreb poráriázva
porvonít parlandón,
s a poregér
porcintányérozva
porcincogat.
Mint fényes promenádon,
úgy sétafikálnak
át a szobákon.
Középre
leteszik
porsipkáikat,
porcelán tányérjaikat,
s akik hallgatnak a zenére,
abba vetik
aranyaikat.
Jön is a nap! Fülel, meg-megáll,
s odaérve
teledobálja fénnyel,
csöngő aranypénzzel.
Ebből majd
mind a három,
a porkupicákból,
porokat borogat.
(Jól érzik saját porukat!)
Kipróbálják torkukat.
De néha poruljárnak,
azaz: póruljárnak,
mert kiporolják őket,
hogy csak na!
Ám rá se rántanak,
nagyokat alszanak,
burkolva
pókhálópaplanba.
Csak egy nagy hirtelen vész
fenyegeti hármukat,
ha egyszerre nyitva marad
minden
s rájuk tör mindenünnen
három tucat
porebrendész,
porgyepmester,
porpecér:
a Huhuhú-huzat!
S megzendíti, mint sok
rendőrsípot,
egyszerre a kulcslyukakat:
ZENG A HÁZ!
süvít és sivít
és fütyül és visít,
fütyül minden lakat;
s a Három Igazi Nyüszögér
– uccu neki, vesd el magad! –
úgy fut körbe-karikába,
hogy saját nyomába
ér.
Legelöl fut a poregér,
a pormacska utána,
annak a sarkába
meg
a poreb.
Nyomukban meg,
mind közelebb
húzat
a huzat!
A pormacska jajcincog,
a poregér jajnyávog,
s a poreb jajugat:
jajjogat.
De nem ez a nagy baj!
Ó!
De az a sötétben lapuló,
spájzokban megbúvó,
sarokban szunnyadó,
vámpírként vérszopó,
nagy és rettenetes,
szörnyű és rettegett,
hörgő és zörgő,
dörgő és pörgő,
forgó és korgó,
porgó és morgó
nagy óriáskígyó
a
por-
szí-
vó!
Ó! Ó! Ó! Ó! Ó!
Oly szörnyű,
hogy el sem mondható,
Nincs már
a porcincogó,
a pormiákoló,
a porugató.
KITAKARÍTOTTUNK!
Brühühü!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Korompay Márk előadásában
Kölyökidő 1990

 Jön az ősz, jönnek az őszi nagy alvások!
sűrű borzongások, hosszú ásítások,
melyektől a szív is megleng, mint a levél –
Hályogos az ablak, finom párájára
szerelmese nevét irkálja a lányka
s ásít hozzá, hogy majd’ beleomlik szegény.
Ásít jó anyja is; künn az istállóba’
a gazda is lova farára borulva.
Hátra néz a hű ló s ásit ő is egyet –
Ó, ez az unalom! – a beborult égre
harsogó ásítás a barmok bőgése,
ahogyan egymásnak visszafelelgetnek.
Dél volt s már este van. Dől a köd vastagon.
Csöpögnek az ágak. A nyálkás utakon
mint ingó kisértet, csusszanva tünedez
a vén levélhordó – eloszlik a tájról,
bekapta, benyelte a tejhabú távol,
mely lomhán nyújtózva, szuszogva közeleg.
Álmos a költő is, rímei botolnak,
a sor végén egymás karjába omolnak –
hullna velük ő is, hallgatja tünődve
távoli muzsika ki-kifutó zaját,
ahogy nyitják, csukják a kocsma ajtaját
s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe.
Kiért sarat, fagyot nem kell immár tűrni,
ó, drága szerelmem, gyerünk lefeküdni,
nem a mi világunk, mi odaki most van!
Egymással, egymásban hív nyarat keresni,
most jó szerelemmel igazán szeretni,
félig itt a földön s félig már álomban

http://www.dia.pool.pim.hu/html/muvek/ILLYES/illyes00001_tart.html

Hogyha most elindulok,
aztán balra fordulok,
egy kis útig, titkos útig
lábujjhegyen eljutok.
Egyik oldalt házak háta,
fal a másik oldalon,
és a lombok zöld szakálla
átömlik a kőfalon.
Nem jár erre senki, senki,
csak talán a Nem-tudom-ki,
az is akkor, hogyha kell,
kézenfogva Senkivel.
Messze innen utcalárma,
messze dong a kisvasút,
így bujik a –
pszt, pszt!
így lapul a –
pszt, pszt!
titkos
út.

Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben.
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
s elpihen édes öledben.
Tárt kebelemben reszket a kóc:
érted szenved a Jancsi bohóc.

Szép szemeidtől vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég,
sok sebemet bekötözném.
Hull a fürészpor, sorvad a kóc:
meghal érted a Jancsi bohóc.

Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
ajkadon alkonyok égnek.
Víg kedvem sürü búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.

Sólyom Kati és a Szélkiáltó

Az alkony oson már
fák lombja alól,
a nyár hegedűjén
ősz bánata szól.

Fák lombja alól
táncolva az ősz jön,
s a rőt koszorút
megrázza a törzsön.

Táncolva az ősz jön,
s mint felleg a hegyre,
vállamra borulnak
az ősz, meg az este.
Az ősz, meg az este.

http://mek.oszk.hu/00700/00709/html/enek.htm

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy öreg ház padlásán
valahol két egerecske.
Egyik neve Zurrogi,
másik neve Zürrögi.
Igen szellős volt a padlás,
s huzatos padláson nem jó,
nem az alvás,
Hát az a két kisegér
szemét nem hunyta le éjjel,
sétált a padláson széjjel,
sétált hosszába-keresztbe,
a tetőn át égre lesve,
honnét besütött hozzájuk
a hold, az ezüst-fehér.
Zurrogi unatkozott,
Zürrögi ásítozott.
Hogyha már nem alszanak,
unatkozó két egerek
ugyan micsináljanak?
Azon az öreg padláson
volt játékuk épp elég –
Hintaló,
síp,
ócska labda,
azt hajítgatták magasra;
kócbaba,
kisostor,
csengő,
de elunta mind a kettő,
s így szóltak két kisegerek:
„Ördögbe az unalommal,
megkukulunk ebbe még!”
Azon az öreg padláson
volt egy teli zsák dió –
Kidöntötték:
zsuppsz, a földre!
Gurítgatták tözörögve,
végül a diót elunva
panaszolkodának újra:
„Nincsen ebbe semmi jó!”
Azon az öreg padláson
kutakodtak szüntelen,
Zurrogi egyik sarokban,
Zürrögi másik sarokban
kutatgatta unalmában,
hogy ama öreg padláson
hátha még valami játék
kettejüknek megterem.
Végül ím kártyára leltek –
No ezen egy jót nevettek,
olyan szép volt az a kártya;
akárhonnét nézegették,
nézegették,
méregették,
mindegyiken csuda-ábra.
Zürrögi nagyot kiált:
„Zurrogi szomszéd, vivát!
Mondok neked egy nagyot,
kedves Zurrogi barátom:
osszuk szét a sok lapot.
Jót kártyázni kellene,
és az idő,
héjha, komám,
az is jobban tellene!”
Zurrogi ezt zümmögi:
„Kedves szomszéd,
Zürrögi!
Ne szaporítsuk a szót,
számoljuk meg a diót.
Egyik fele enyimé,
másik fele tiedé;
azután jöhet a kártya,
mert igazat szóltál, szomszéd,
jobban megy az idő játszva!”
Megszámolják a diót –
Zurrogi kap hét kilót,
Zürrögi is épp hetet.
No már játszani lehet!
Dióval fizet a vesztes,
zörgő diót kap a nyertes.
Leül a két kisegér –
Kétfelé osztva a kártya,
minden lapon
csuda-ábra,
szedegetik egyre-másra;
épp hogy a markukba fér.
Zurrogi kezd:
„Pirosat!”
Felel Zürrögi hegyesen:
„Adok én, komám, olyat!”
Zurrogi szól:
„Makkot adj!”
Lecsap Zürrögi egy lapot:
„Jó, csak bele ne szakadj!”
Zurrogi kér:
„Zöldre zöldet!”
Zürrögi kártyája csattan:
„Adok én, egy lapra többet!”
Zurrogi szól:
„Van-e tök?”
Zürrögi kiált utolszor:
„Van, de ezzel én ütök!”
És ugyan igaza lett –
Mert elnyerte Zurrogitól,
elnyerte Zürrögi szomszéd,
el a hét kiló dióját,
el az utolsó szemet.
Héjha!
Volt sírás-rívás!
Volt Zurrogi panaszában
esenkedés és szidás.
Kérte vissza a diót,
de Zürrögi csak kacagta,
a diót zsákjába rakta,
nem adott vissza egy szemet,
nemhogy hét egész kilót.
Azóta nincs köztük béke.
Ott él az öreg padláson
messze, messze,
két egérke;
veszekszenek nappal-éjjel,
sétálván bosszúsan széjjel,
azon az öreg padláson
valamerre a világon.
Egyik neve Zurrogi,
másik neve Zürrögi.

https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/kormos-istvan#

Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfa-levelet,
néhány sor zöld szöveggel.

az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásokon zöld füvét
lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja;
és újdivatú kalapot
nem visel már gomba.

Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.

Minden lakó elrejtezett,
üres az erdő, árva.
S a szélső fán egy tábla lóg:
"Téli szünet van, zárva."

Ez az utca budai.
Jól lehet itt játszani.
Vannak nála nagyobb utcák,
a mi utcánk bátyjai.
Ez az utca budai,
budai,
vannak nála kisebb utcák,
a mi utcánk hugai.
Hugai, bátyjai –
gyerünk gyorsan játszani.

http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/NEMESNAGY/nemesnagy00309_tart.html

Mit tegyen egy angol bárd ha
gyötri őt az angol nátha
hátra dincsen bás tehát
iddom kell egy forró bézes bézes gyógyteát
bert a dátha well well well
csak dem búlik el el el

Orrom fúvom torkom krákog
szép eblékek széttört álbok
aggyi binden föltolul
verset költök teám bellett angolul
verset költök yes yes yes
Pláne ha bég keksz is lesz

Angol gyelven irom versem
steaket rágok bajdnem gyersen
angolosra sül a hús
kedvem bégis bégis bégis bélabús
bert a dátha well well well
csak dem búlik el el el

Elhangzott a jel jel jel
itt vagyok hát well well well

https://www.facebook.com/varrodaniofficial/

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.

Ki lakik a dióhéjban?
Nem lakhat ott bárki,
Csak Dióbél bácsi.
Ha rácsapsz a dióhéjra
Kinyílik a csontkapuja
És cammogva előmászik
Vén Dióbél bácsi-
Csak a szádat
Tátsd ki!