Tudod, itt nálunk sorra meghalnak az emberek,
csendben, egy óvatlan pillanatban
kisompolyognak a világból,
és csak akkor tudjuk meg, hogy éltek,
hogy pótolhatatlanul éltek,
amikor azt olvassuk róluk,
hogy milyen nagyok voltak,
és most már kitörölhetetlenül és
végérvényesen velünk maradnak.
De ők ezt már nem olvashatják,
és ha olvasnák is, csak mosolyognának
azzal a szelíd, bensőséges mosollyal,
ahogyan a nagyok szoktak,
akik tudják, hogy nagyok, de ezt
olyan nyilvánvalónak találják,
hogy nem is beszélnek róla.
ők nem is meghalnak, hanem elhunynak,
kihunynak, mint a láng, mit őrizetlen hagytak,
és már parázsként próbálják
élesztgetni, persze hiába.
Tudod, nálunk a halál pótcselekvés,
önigazolás vagy efféle.
Hírül adom magamról, hogy voltam.
Itt jártam, csetlettem, botlottam,
alkottam, éltem.
Most a föld alól fölétek magasodtam,
igy under ground, post mortem
már könnyű, nagy úr az ember.
De mit ékeskedjek idegen, cicomás szavakkal,
méltatni oly szépen tudtok,
hogy már ezért is érdemes volt.
És hogy előzőleg vagy utólag
az később mindeggyé válik
Megdicsőülni sosem késő.
Poraim hálásak érte.
