A Rózsadombon már tavasz van,
Dőlnek az édes jó szagok,
Az új madár a régi ágon
Nem énekel még, csak dadog.
Próbálja szárnyát, csiripelget,
Kinéz a fészek peremén,
Köröskörül hány friss rügyecske,
Hány új kukac, hány új remény!
Én, tolla vesztett vén madár, ki
Átdideregtem a telet,
Talán utószor ünnepellek:
Szervusz, te kedves kikelet!
Mikor fölérsz a Rózsadombra,
Tündérkirálynő közeleg,
Rímek csipognak körülötted,
Szapora, olcsó közhelyek.
Hófoltos még a határ
s a dombok oldala.
Szunnyadoz még a kökény
s galagonya.
Alszik még a rengeteg
s a kertekben a fák,
de nyitogatja fehér
szemét a hóvirág.
S az ibolya is ébredez
a sombokor alatt:
költögeti a szelíd
napsugarak.
Az ibolyatő fölött
a sombokor pedig
álmában már színarany
virágot álmodik
Mondjátok, hova visztek, cimboráim?
Rút bordélyba cipeltek, úgy gyanítom.
Más ház állhat-e itten, messze túl a
Szent gyümölcsösök és tanyák határán,
Telve ennyi silány szobával, ággyal?
Lám, itt felcicomázott lányok laknak;
Gőgösen meredő magas hajéket
S vállukon lebegő lepelt viselnek,
Érett mellüket el se rejtve abban,
Hát ez meg mit akarhat? Ej, de nyúlkál!
Más ölelkezik, ott meg csókolóznak,
Ismét mások amott szobára mennek.
El innét a pokolba, el, paráznák!
Nem mondtátok-e, hogy csak sétaútra
Visztek? Mert ide - jönni sem kivántam.
Ezt megtudja ma még Guarinó tőlem.
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
A fák csúcsán, mint vén madár,
csüggedten ül a Nap,
szárnyait sem próbálja már,
se dac, se vad harag
nem éleszti hunyó tüzét:
a tolla hull, beteg...
Kapaszkodva néz szerteszét
a téli táj felett.
S mint gubbasztó madársereg
bújnak össze a fák,
alant - de olykor megremeg
havas szárnyuk, az ág.
A szél lehe oly csüggeteg,
úgy zörög, mint a vágy,
mintha idézné a meleg
nyarat, dús Afrikát...
A törött szárnyú ligetet
ebként őrzi a fagy,
morog, vonít s mint a veszett,
csontgallyakba harap.
Száján a dér habzik vadul -
jő már az alkonyat,
mint cinkos: s enyhétől kigyúl
és szárnyra kap a Nap!
S röpül! S mögötte, mint vezér
után a fák, a fák!
Hiába uszítja a tél
a vicsorgó kutyát:
csattogva száll már a liget
és kigyúlva, a Nap!
S alant dühében a hideg,
önfarkába harap.
Csattogva szárnyal a liget...
Ó látom, látom én!
S érzem, lelkem, hogy integet
s a város szegletén
kibontott hajjal esti, lágy
színek sereglenek -
s rongyos hókeszkenőivel
egy bokor integet.
Gyereknek lenni azért rossz,
mert igazán sehová
nem tartozol.
Persze nagyon klassz,
hogy derék szüleid vannak
és egészen tűrhető testvéreid
- ha vannak -
mégis
nincs semmid, amit magad választottál.
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém
és akiről ők nem is tudnak.
Fordította - Tótfalusi István
Ember, ne félj: nő már a nap!
A jégfogú szél nem harap.
A koldus is dúdolva jár,
Ragyog rongyán a napsugár.
A gond sem él mindig, ne hidd,
ragadd meg és a hóra vidd.
A hóval szétfoszlik hamar:
elmossa egy langyos vihar.
A déli szél kürtjébe fú, l
éggömbbel játszik egy fiú.
Most elszakadt a gömb-zsineg
s gömbje boldogan lebeg.
Ringatja a tavasz szele-
szállj fel, kedvem, szállj fel vele!
Tudom is én már: ki volt, ki nem volt!
Mintha mesében, minden úgy történt.
Még szoknyája is hol volt, hol nem volt.
Ragyogtuk egymást: virág, verőfény.
Csemete férfi voltam még, diák.
De már a csókja szárba szökkentett,
ha elkapott a kikeleti vágy.
Gyere világgá – sírta –, szöktess meg!
Mondom, mese volt. Pedig megtörtént.
Később jöttek is érte a törpék.
Hazugság, hogy túlélni,
mit gyomor nem bír el,
hazugság meglapulni,
amikor ütni kell.
Áltatás megmaradni
lelkünk sebeivel,
szabadságot pótolni
nem lehet semmivel.
Fondorlat az alázat,
hogy majd valamivel
kijátsszuk, mit a börtön
rácsával ránk lehel.
Csalás bunkerba bújni,
itt csalás elaludni
és csalás szemet hunyni,
ki-ki maga felel.
Árulás egyezkedni,
árulás elfeledni
sebet vagy igazságot,
ha belehalni kell.
Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,
a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.
Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,
s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,
mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.
Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.
Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán, mint 35
éles fuvola.
Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is ujra
az énekét: 40
két füttyre mindig
kvart lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!
Nyitni, de – nyitni, de –
nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!
Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.
Nyitni kék! – fütyülök
utána
s nézek az eltűnő
madárra.
Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,
mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,
akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.
Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.
Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.
Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:
a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:
fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék –
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!
Hallod, hogy pendül az ég? Jön a szél!
Zsendül a földben a nedv, fut a vér,
bizsereg a magban a lomb meg a fény –
túl vagyunk lassan a tél nehezén.
Olvad a hó, fenn fordul a nap,
kiböködi a hideg csillagokat,
döccen a vén Föld rossz kerekén –
túl vagyunk mégis a tél nehezén.
Jaj, milyen évszak! Hosszú, sötét.
Óvtuk az otthon csöpp melegét.
Biccen az új ág, zsenge remény:
túl vagyunk, úgy-e, a tél nehezén?
Jön, jön a szél, friss föld szaga száll,
létre gyötörte magát a halál,
nincs lehetetlen, van te meg én –
túl vagyunk, látod, a tél nehezén.
Bezzeg az én időmben másként volt az egész
elég, hogy ha körülnézek itt megáll az ész
hajdan zöldebb volt a fű
tisztább volt az ég
de az én időm elmúlt rég
Bezzeg az én időmben udvaroltak még
fess gavallérok csókolták az úri hölgyek kezét
mi tudtuk még mi a barátság
a szív a szívvel ég
de az én időm elmúlt rég
Mi bezzeg tudtunk játszani mint a kisangyalok
feleselni egyik se mert, ha rászóltak a nagyok
Apánk, Anyánk jó szava
szent írással felért
de az az idő rég véget ért
Bezzeg volt értelem és tudtuk mi a sikk
a mai gyerek meg szót fogad, ha piros hó esik
csak morfondíroz hogy fájdítsa
meg az ember fejét
az én időmben bezzeg más volt még
az én időmben minden más volt még
a taxi
a praxi
a gyerünk zabálni
a füstölgő tüzes Cotopaxi
a jöhet akármi
Lóri ma kiköpöm a zagyvelőm
fölakasztom a hátgerincem
fazékba kilugozom a tüdőm
de a tollas bőrödet is kimosom
a csinos ing meg a nyakke- a nyakke-
beleidet én ma kitaposom
meg a bádogminták is mi vagyunk
a taxi
a praxi
a gyerünk zabálni
a füstölgő tüzes Cotopaxi
a jöhet akármi
Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.
Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.
Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.
Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!
Olyan a nap, mint a hervadt rózsa,
Lankadtan bocsátja le fejét;
Levelei, a halvány sugárok,
Bús mosollyal hullnak róla szét.
Néma, csendes a világ körűlem,
Távol szól csak egy kis estharang,
Távol s szépen, mintha égbül jönne
Vagy egy édes álomból e hang.
Hallgatom mély figyelemmel. Oh ez
Ábrándos hang jólesik nekem.
Tudj’ isten, mit érzek, mit nem érzek,
Tudja isten, hol jár az eszem.
Az utcán sűrű éj,
Csak az operaházi lámpák
Kristályfénye száll.
Kívül semmi nesz,
Pedig odabent szól a zenekar,
S a nagyterem díszben áll.
Bál van az Operaházban,
Különös bál van,
Itt az alkalom, hogy megtaláljam
A díszes társaságban
Aidát, Sarastrót,
Sparafuccilét, Rigolettót.
Népköztársaság útján
Mennyi különös alakot elrejt
A konfekció-kabát,
És sohasem tudható,
Hogy mikor nem látja senki őket,
Mivé változnak át.
Bál van az Operaházban,
Igazi bál van,
Itt az alkalom, hogy megtaláljam
A díszes társaságban
Cavaradossit, Csocsoszánt,
Desdemonát és Don Juant.
Bál van, igen, bál van az Operaházban,
S nekem réges-régi vágyam,
Az hogy megtaláljam
Figarót, Izoldát, Papagénót és Papagénát.
Bál van, különös bál van
Az Operaházban,
Itt az alkalom, hogy megtaláljam
A díszes társaságban
Cavaradossit, Csocsoszánt,
Desdemonát és Don Juant.
Mortadella, mia,
Il nostro amore non puo morire mai
Ogni giorno ti ringrazio la gioa che mi dai.
Bál van, igen, bál van az Operaházban,
Itt az alkalom, hogy megtaláljam
A díszes társaságban
Aidát, Sarastrót,
Sparafuccilét, Rigolettót.
Bál van, az Operaházban,
Igazi bál van,
Nekem réges-régi vágyam,
Az hogy megtaláljam
Figarót, Izoldát, Papagénót és Papagénát.
Cavaradossit, Csocsoszánt,
Desdemonát és Don Juant.
Figarót, Izoldát, Papagénót és Papagénát.
Mindenki nevessen,
mondja apa, amikor fényképez,
de csak anya nevet,
mert én így nem tudok,
engem mindig meg kell nevettetni,
ezért apa leteszi a fényképezőt
egy alkalmas helyre,
ez pont alkalmas hely lesz,
mondja ilyenkor,
aztán bekapcsolja az időzítőt,
és lehajol, hogy megnyomja
az exponáló gombot,
és amikor szaladni kezd,
már tényleg mindenki nevet,
anya is, apa is és én is,
mert mindenki tudja,
hogy úgysem ér oda időben,
az ilyen fényképeken apának
mindig csak a háta látszik.
Brahma, Jézus, Allah, Mózes
S az egész szentséges holmi
Lepotyogtak a Sionról
És eljöttek Hunniába farsangolni.
A Tátra is csörgő sapkát
Csapott, íme, vén fejére
S a külön magyar Teremtő
Pojácának kiöltözve áll az élre.
Minden móka. S egye fene,
Kit búsítnak csalfa gondok.
Így van ez jól. Hunniában
Farsangolnak az istenek s a bolondok.
Hunniának fáj a tréfa?
Kedves ország, sohse fájjon,
Éljen, éljen a bolondság.
Farsang van most, nagy farsang a Duna-tájon.
Elfogynak a fák a parton
éjszakánként lassan, lassan,
amikor az Isten szeme
jéggé fagy a kék magasban.
Ilyenkor az éhes fűrész
nem énekel, mert nem szabad.
Ilyenkor az éhes ember
nem nyöszörög, bár megszakad.
Fáért nem kár, lesz helyette,
hisz tavasz jön, új ültetés,
de a nyomor parancsol itt,
melle csupa kitüntetés.
A tuskókon Isten keze
kalácskát formál a holdból
az éhező kisdedeknek,
de csak holdból, de csak holdból.
Nyirkos, téli börtönödből,
Horgas fagyból, hosszú ködből
Fénybe fordulsz, víg világ.
Kegyes mennyből kiszakadva
Langy eső hull szöghajadra,
Oszlanak a nyavalyák.
Kitöltöd a csontos vázat,
Legyőzöd a náthalázat,
Tisztul már a szív, az orr,
Illegnek a rétek, kertek,
Földben fanyar illat erjed,
Részegítőbb, mint a bor.
Utakon a karcsú-kedves
Ifjú jár, a termő-tegzes,
Rózsa ragyog két szemén,
S mint a nőstények, a hímek,
Párosodnak fürge rímek:
Kikeleti költemény.
Ó istenek visszajöttek,
S mint a régi, hellén földet,
A budai tájat itt
– Csókolózva, úgy forogva
Bíborszínű alkonyokba –
Táncos lábbal döngetik.
Aphrodité trónol pőrén,
Uj virágok zsenge bőrén,
Pihegése lágy zene.
Lába előtt forró vérrel
Ostobán dadogva térdel
A hadaknak istene.
Szűk, magányos börtönömből,
Mord homályból, közönyömből
Fényre vonszolsz engem is,
Termő, nemző, teli élet,
Hívtál és megismerélek,
Fáradt szemem újra friss.
Akaratom megfeszül még,
Vad öledbe elmerülnék,
Inna szomjas szellemem.
Belenézek mély parázsba,
Víg világ, te szép parázna,
Meg nem állhatsz ellenem.
Tenger volt, kik mind szerettek,
Szeretőid eltemetted
Föld és víz és tűz alatt.
Nem csünghetek rajtad én se,
Egyetlenegy ölelésre
Hív az égő pillanat.
Mégis majd a mosolyodban
Élek, és ha szíved dobban,
Benne dobban hűs porom.
Amikor már fekszem holtan,
Érzed még, hogy férfi voltam,
S öleltelek egykoron.
'...Az örvendő Fársáng kiindúlt Budáról,
Túdósítást venni a magyar hazáról,
S lajistromba szedni az új menyecskéket,
Öszvejart sorjába minden vármegyéket.
Fejérvár és Veszprém csínos két vidéki
Teljes örömére szolgáltak őnéki.
Majd Szalának keskeny, de kies csúcsánál
Általjött a jégen Tihany hegyfokánál,
S kiszállván Balaton szántódi révére,
Az áldott országba: Somogyba béérve.
Löllén egy stációt csinálván magának,
Igyekszett a Lengyel urak Tótijának,[6]
Tótiból mint teljes kész lakadalomba,
Béhajtatott vígan a víg Nagybajomba,[7]
És ott ama magyar jószívű uraknál,
Kik közt hóltfélben is vídám szívvel laknál,
Kipihenvén magát, másnap késő reggel
Megindúlt Kaposba parádés sereggel,
Kapos fővárossa Somogy határának
S herceg Eszterházy dominiumának,
Melly az elmúlt nyáron felette őrvendett,
Keblébe fogadván annyi úri rendet,
Kik a nagy Széchényi főispánságának
Hallatlan pompával s fénnyel udvarlának,
Kapos, hol másként is, igazságot tenni
A megye tisztjei öszve szoktak menni,
Kapos vólt a vídám Fársángnak is célja,
Hol szállásává lett a herceg kastélyja...."
Légy fegyelmezett!
A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.
Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.
Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.
Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.
A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.
A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.
A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.
A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
Van egy vágyam: gomba lenni, nagyra nőni fél nap alatt,
lenne rajtam csipkegallér, és egy jó nagy pöttyös kalap.
Meggondoltam mégse gomba, inkább messze szálló lepke,
fejem búbján két kis csápom, hátamon meg szárnyam lenne.
Pille nem jó, hanem cica!
Elég lesz egy csíkos ruha,
cérna bajusz, hosszú farok,
láthatnák, hogy macska vagyok.
Talán mégis rendőr inkább, tányérsapkás, komoly, délceg,
esetleg egy kalóz vezér, vagy egy fehér lovas herceg.
Van még pár nap eldönteni, mi legyen a tuti jelmez
Az a fő, hogy nemsokára felvonulós jelmezbál lesz:
ágyú dördül, sípszó harsan: fület sértő-bántó fals hang.
Dudafújó, kerepelő, télkergető, zsongó farsang.
