Február 7. - Vas István: Kikeleti óda

Nyirkos, téli börtönödből,

Horgas fagyból, hosszú ködből

Fénybe fordulsz, víg világ.

Kegyes mennyből kiszakadva

Langy eső hull szöghajadra,

Oszlanak a nyavalyák.

Kitöltöd a csontos vázat,

Legyőzöd a náthalázat,

Tisztul már a szív, az orr,

Illegnek a rétek, kertek,

Földben fanyar illat erjed,

Részegítőbb, mint a bor.

Utakon a karcsú-kedves

Ifjú jár, a termő-tegzes,

Rózsa ragyog két szemén,

S mint a nőstények, a hímek,

Párosodnak fürge rímek:

Kikeleti költemény.

Ó istenek visszajöttek,

S mint a régi, hellén földet,

A budai tájat itt

– Csókolózva, úgy forogva

Bíborszínű alkonyokba –

Táncos lábbal döngetik.

Aphrodité trónol pőrén,

Uj virágok zsenge bőrén,

Pihegése lágy zene.

Lába előtt forró vérrel

Ostobán dadogva térdel

A hadaknak istene.

Szűk, magányos börtönömből,

Mord homályból, közönyömből

Fényre vonszolsz engem is,

Termő, nemző, teli élet,

Hívtál és megismerélek,

Fáradt szemem újra friss.

Akaratom megfeszül még,

Vad öledbe elmerülnék,

Inna szomjas szellemem.

Belenézek mély parázsba,

Víg világ, te szép parázna,

Meg nem állhatsz ellenem.

Tenger volt, kik mind szerettek,

Szeretőid eltemetted

Föld és víz és tűz alatt.

Nem csünghetek rajtad én se,

Egyetlenegy ölelésre

Hív az égő pillanat.

Mégis majd a mosolyodban

Élek, és ha szíved dobban,

Benne dobban hűs porom.

Amikor már fekszem holtan,

Érzed még, hogy férfi voltam,

S öleltelek egykoron.