Szirom borzong a fán, lehull; fehérlő illatokkal alkonyul. A hegyről hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
Bokor alján ibolya, ágak hegyén barka, a kerítés tetején csörög egy nagy szarka. Illatos az ibolya, és a barka selymes, a szarka meg szemtelen; szemtelen és nyelves. Csokorba az ibolyát, melléje a barkát! Hess el innen – ha tudod, hessentsd el a szarkát!
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.
Egy kecskére bíztak egy szép fej káposztát. Nem nyúlt hozzá, nehogy a gazdái átkozzák. Hogy küzdött magával, és mit tett legvégül, Elmondom kecskéül!
- Mekk! Egyelek meg, de remek kerek! Nem! Hess, becstelen kecskeszellemek! Egyenes jellemek benneteket elkergetnek! Mekk! De szerfelett kellenek keblemnek e levelek. Egyet lenyelek! Nem! Rendesen legelek... Mekk! De eme repedezett fedeles levelek, melyeket emberek nem esznek meg, nekem teljesen megfelelnek, ezeket nyelem le. Belembe lemehetnek. Mekk! Ejnye! Erre eme beljebb elhelyezett levelek lettek fedelek. Ezek e melegben egyre epedeznek, meg-megrepedeznek. Nem tehetek egyebet, egy rend levelet lenyelek. Mekk! De erre eme bentebb szerkesztett levelek egyre feljebb keverednek, rendre fedelek lesznek, melyeket szemetesvederbe tesznek. Erre teremtettek benneteket?! Mekk! Elengedhetetlen meg kell ennem e fejben lelt leveleket. Le veletek! Nyekk! Te fej! Ne feledd: meg nem ettelek, de megmentettelek! Mekk!
Hajnali négykor bekiabáltak, ahogy a torkukon kifért, (bár az ablak alatt a fáknak zöld korcsmáiba még alig ért, még nem is ért új fénye a napnak) s mint a bolondok, úgy kacagtak, kurjongattak az ablak alatt vad vigadozásban a kerti rigók.
Hajnali négykor e szárnyas égi korhelyek dala vert ma fel. Micsoda hangok csetepatéi! Füttyök, sípok, ezer meg ezer! Bosszantott ez a csibészlárma, de a szívem nemsokára együtt dalolt, egy nótára vert veletek, buta sárgarigók. S mintha én volnék a hajnal, mintha én volnék a kert, úgy megteltem e friss zsivajjal, úgy telezengett az irigyelt állati jókedv bölcsessége, hogy valami könnyű égbe, földöntúli békességbe vittek, emeltek a földi rigók.
Hajnali négytől harsogott a korhelynóta az ablak alatt; úgy zengett az a dal, hogy azóta nélküle is csupa fütty a nap; csupa fütty, pedig elhallgattak s reggelre emlék maradt csak, hogy milyen éktelenül mulattak a hajnali kertben a sárgarigók.
Bús mogorván ül Petike, Ha ha ha! Péter és bú! a mennykőbe, Mi baja? Anyja kémli hű szemekkel - Jó öreg! Azt gondolja, fiacskája Tán beteg. "Kell galuska, Peti fiam, Eszel-e?" "Dehogy eszem, dehogy eszem, Ki vele." "Kell bor, édes szép fiacskám, Iszol-e?" "Dehogy iszom, dehogy iszom, El vele." "Kell-e sarkantyú csizmádra, Petikém! Kalpagodra toll s mentédre Rókaprém?" "Mit nekem toll, mit nekem prém, Sarkantyú! Ha szivemben, mint a róka, Rág a bú!" "Kell-e könyv, a szomszéd könyve, Biblia?" "Mit nekem könyv, a beszéd mind Szó fia. Egy barátom van nekem csak, A halál; Az, tudom, hogy innen-onnan Lekaszál." "Az egekre! Peti fiam, Meg ne halj: Annyi benned a sohajtás, Mint a raj. Átidézzem tán Juliskát? Láthatnád?" Szól mogorván Péter úrfi: "Hol van hát?"
Ármány-adta Péterkéje! Még mi nem volt a bibéje! Sem kalapja, sem mentéje, Sem a sarkantyú zenéje, Nem kell neki róka málja, Sem a szomszéd bibliája; Nem kell neki bor, galuska, De bezzeg kell a Juliska, Bár negédes és hamiska, De vidor, szép és piroska. Sem ehetnék, sem ihatnék, Csak Julcsával nyájaskodnék.
"Ej Petikém, szép fiam, hát Ez a baj! Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj S meg ne halj. Most takarodj iskolába, Rosz fiú! Meg ne lássam, hogy pityergesz. Félre bú! Iskolában a Juliskát Elfeledd: Isten éltet, tíz év mulva Elvehet'd."
Ne hadd el magad, öregem, bőröd ne bízd kereskedőre, ki elád felhőt az egen s a földön telket vesz belőle. Inkább segít a kutya szőre a teríthető betegen, semhogy magát miértünk törje, aki sorsunktól idegen.
Magának rág mind, aki rág, a fogacskák azért fogannak. S mert éhes rongy vagy, a fogát elkoldulhatod-e a kannak? Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, ki fűtve lakik öt szobát, falain havas tájak vannak, meztelen nők meg almafák?
Hihetsz-e? Szagos kis dorong édes szivarja s míg mi morgunk, ő langyos vízben ül s borong, hogy óh, mi mennyire nyomorgunk! Ha pincéjébe szenet hordunk, egy pakli "balkánt" is kibont! Szivére veszi terhünk, gondunk. Vállára venni nem bolond...
Bús jószág, ne vetéld magad! Együtt vágunk a jeges télnek. A jégből csak lucsok fakad, de hű társ - éhezők kísérnek. S ha most a tyúkszemünkre lépnek, hogy lábunk cipőnkbe dagad, rajtad is mult. Lásd, harc az élet, ne tékozold bizalmadat.
"Bábu vagy, nem te lépsz, valaki irányít. Jól vigyázz, mi lesz majd, ha megun és leállít? Elszakad, elszakad a zsinór, és leülsz. Jól teszed, ha talpra állsz, és mielőbb menekülsz.
Azt hiszem, nem hiszed, nincs erőd, hogy észre vedd. Nyisd ki a szemed! Bábu vagy, bábu vagy, valaki elvakít. Bábu vagy, úgy mozogsz, ahogy ő irányít.
Elszakad, elszakad a zsinór, és leülsz. Jól teszed, ha talpra állsz, és mielőbb menekülsz. Azt hiszem, nem hiszed, nincs erőd, hogy észre vedd." Nyisd ki a szemed!"
I. Tizenhatéves voltam; ő mégfiatalabb. - Kisasszony - susogtam az ablaka alatt, - kisasszony, egy csókot, az Isten megáldja. - Nem, nem... - és elpirult, mint a piros mályva.
Erre én szomorún lecsüggesztém fejem. - Mit keressek, - mondám - tovább itt e helyen? S el akartam menni. Megfogta kezemet. - Várjon hát még... várjon, - halkan így rebegett.
II.
Tizenhatéves voltam. Ő mégfiatalabb. "Örzsikém, - susogtam az ablaka alatt, én édes Örzsikém, megkérem kezedet, feleségem léssz-e?" Igent integetett.
Másnap felöltöztem komoly feketébe, úgy mentem szorongva az apja elébe. "Odadnám lányomat, - szólott ő szívesen, - de még fiatalok vagytok mindaketten."
Váratlan csapás volt rám ez a felelet. Szívem vad fájdalmak körme közt remegett. Este a kertjükbe ballagtam csendesen és ott Örzsikével sírtunk keservesen.
Egy fura, fekete fejű néma figura, bajszos és kalapos, csipkés-szakállas szárnyas, csizmalábú, mellénymellű baba, egy sohasemvolt szerzet öltött rám nyelvet, mikor felébredtem - jó vicc, mondhatom, szóltam, mit akar ez a szótlan, nyelvet rám mért öltöget, mért foglalja el székhelyemet –
te fura, fekete fejű néma figura, bajszos és kalapos szárnyas, csipkeszakállas nyelvöltögető, mondtam, álmomban illene lenned, ne légy lehetetlen, ez illetlenség, nyelvet ölteni ébren, ülni idegen széken, nem való – hiábavaló szemed meresztened, szakállad, szárnyad, csizmalábad visszaküldöm az éjszakának, szóltam, de nem mozdult a szótlan, fekete fejű, fura, néma figura, csak ült, csak öltött, feketedett, elfoglalta székhelyemet, megzavarta beszédemet, azt se tudom, hogyan mondjam, itt van most is a nyomomban, nyelvet ölt és nem beszél, nem való és mégis él, jó vicc, szólok, mondhatom, mit akar ez a fura, fekete fejű néma figura?
Ragyogó rügyre ült le most a nap, s nevetve szamárfület mutogat. Madárfi erre eltátja csőrét, hunyorg feléje a nevető rét, s a bárány is csodálkozik. Csoda, hogy nem billen ki száján fogsora.
Ragyogó rügyön álldogál a nap, indulni kész, arany fején kalap. Fiatal felhő bontja fönt övét, s langyos kis esőt csorgat szerteszét, a rügy kibomlik tőle és a nap pörögve hull le és továbbszalad.
Zeneszerző: Madarász Gábor Rúzsa Magdolna Szövegíró: Rúzsa Magdolna
Nézz az égre, Mondd, hogy látod, Fejünk felett csillagzátony... Feküdj hanyatt, egyszer élünk Erről többet nem beszélünk.
Körbe-körbe, egyre feljebb Veled menni vagy elengedni Szép az arcod, szép a ráncod, Szép az élet nézd, hogy táncol...
Várlak, s ha majd húsz év múlva látlak, Lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak, Mint április elején, Április elején várlak, s ha majd húsz év múlva látlak, Lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak, Mint április elején...
Lassan lépkedj, utolérlek, Hajolj közel, már nem félek, Már nem félek... Kék szemedben, én egyedül, Gyereklelkem veled serdül, Veled serdül...
Várlak, s ha majd húsz év múlva látlak, Lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak, Mint április elején, Április elején várlak, s ha majd húsz év múlva látlak, Lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak, Mint április elején...
Maradj így most... Maradj így most jó Maradj így most jó Édes minden szó
Várlak, s ha majd húsz év múlva látlak, Lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak, Mint április elején, Április elején várlak, s ha majd húsz év múlva látlak, Lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak, Mint április elején...
Bolond idő, esős-napos tavasz, kertben, gomblukban kis, szines virágok, az Április egy szerelmes kamasz, telisóhajtja széllel a világot. Belülről úgy feszítik már a gondok, hogy kikapcsolja nadrágján a gombot, s könnyít magán ezüst sliccét kitárván: ragyog az égen szépívű szivárvány.
Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.