Laurának

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.

  Szememnek `Ady` nyitott új mezőt,
`Babits` tanított ízére a dalnak,
és `Kosztolányi`, hogy meg ne hajoljak
ezt-azt kivánó kordivat előtt.

Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak
mint csillagok, vezérlő tűzjelek.
Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek
érzi minden pompáját a daloknak.

De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre.
Három kanyargó lángnyelv sisteregne,
ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.

Oltáromon vadmacska, páva, bárány:
három költő előtt borul le hálám.
Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.

Balaton parton
a nádi világban
megbújtam egyszer,
s csodaszépet láttam:
bóbitás nádon
nádiveréb-fészket,
sásbokor alján
kis vízicsibéket.
Vad ruca moccant,
topogott a vízre,
barna liléit vízi útra vitte.
Senki se látta,
csak magam csodáltam,
ott a víz partján
még sokáig álltam.
Játszott a nádas
széllel és derűvel,
s haza indultam
nádihegedűvel.

 - Édes párom, adj egy csókot
- kéri Pókné a zord Pókot.
- Elkapott a méreg sodra,
nem szomjazom a csókodra.
inkább egy jó korsó serre.
Készülök a válóperre.

Kétezer-száztíz kiló,
Egy megtermett víziló.
Ez a súly már nem csekélység,
Reggelente nagy az éhség,
Alig győzi három pékség,
Még nézni is gyönyörűség!

Ebből a veremből
záróra után kisöprik a csillagokat,
csibéivel a Fiastyúkot,
amely ott kotyogott
két nyárfa között
valahol a Kunság Atlantiszában.
Ebben a veremben
padlódeszkák péterszögei közt
horgadoznak a megfeszített
bojtárgyerekek,
az előbb-inasok,
majd mesterek,
végül kiemeltek,
a mindenféle hitekből kiforgatottak.

A padlót nézik, a hajdan suhogó
akácot, jegenyét,
gyökerüket keresik,
de a kocsmapadlónak
már nincs gyökere – kiszakadt
és elhalt

Ebből a veremből
kijutni: egymás keze volna kötél.
De a kezekben csikk,
a kezekben korsó,
a kezek tétován
megállnak a füstben,
s lehanyatlanak,
a kezek
dohánymorzsás zsebben kotorásznak
még egy féldeciért,
legyintenek vagy hadonásznak.
Időnkint seprű serceg
a lábak alatt.
Csoda, hogy bírja:
lapátra söpör két diplomát,
húsz holdat,
kulák-padlás ocsuját,
ürügyet, fél mázsát
és mentséget, dögivel,
kilenc kiskirály főnököt,
hetvenhét rossz feleséget,
tíz kurva-lett leánygyereket
és húsz fiút, aki “más lett”,
félévszázadnyi életet,
ezerévnyi sorsot.
Vagy akár csak egy iszákos apát.

Ebből a veremből
kijutni: egymás keze volna kötél.
De a kezek…

Itt Petőfi csak olajnyomat,
Arany erre az utat se tudja.
Itt Dózsa csak szivar,
Ady meg lila bankó,
a világűr egy vicc csak a bortócsában.
De országnyi a padló,
amelyről záróra után
felsöprik a csillagokat,
a Fiastyúkot,
a botló cipők jajdulását,
a morzsolódó gerincek csontporát,
a vállakról leszakadt
karokat.

Ebből a veremből
kijutni:
egymás keze volna kötél.

Csiribiri csiribiri
                     Zabszalma --
                           Négy csillag közt
                  Alszom ma.
Csiribiri csiribiri
                Bojtorján --
                Lélek lép a
            Lajtorján.
Csiribiri csiribiri
                 Szellő-lány --
                     Szikrát lobbant,
                  Lángot hány.
Csiribiri csiribiri
                Fült katlan --
                        Szárnyatlan szállj,
               Sült kappan!
Csiribiri csiribiri
                 Lágy paplan --
              Ágyad forró,
             Lázad van.
Csiribiri csiribiri
              Zabszalma --
                Engem hívj ma
       Álmodba. 

Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestű hőség ül a
fényesarcú fák felett.

Ördögfióka-barátom
felvidít, ahányszor látom,
olyan fürge, olyan fényes,
szaga kellemesen kénes
saját talpát nyalni képes.

Van két kicsi, hegyes szarva,
van egy izmos, kurta farka,
magas fákon reggel-este
annál fogva lóg libegve,
s diót dob a gyerekekre.

Egyszer egy tündér járt arra,
ringott-lengett jobbra-balra,
fehér bugyija kilátszott,
mókusa volt, azzal játszott,
fütyörészett, dalolászott.

Kis ördögöm fentről látta,
s beleszeretett a lányba.
Le is ugrott egykettőre
bukfencezve és pörögve,
s megállt vigyázzban előtte.

„Édes tündér, úgy szeretlek,
mint a mézet vagy az epret.
Soha senkit ilyen szépen
nem szerettem földön-égen –
kérlek, légy a feleségem.”

A tündér ezt válaszolta:
„Menjek lakni a pokolba?
Javulj meg, és megszeretlek,
szüleimhez bevezetlek,
s két hét múlva férjül veszlek.”

Barátom a fejét rázta:
„Legyen eszed, tündérlányka.
Alattomos áruló
a kis ördög, hogyha jó,
s akkor hozzád nem való.”
Kacarászni kezdett erre
a tündérlány csilingelve.
Egyéb választ nem adott,
tapsolt, ugrált, kacagott,
tündérien mulatott.

 József Attilának

Én vagyok itt a legszomorúbb fűz.
Zöld zokogású.
Én vagyok itt az eső.
Én ragyogok, nem a nap.
Nincs egy árva szavam.
Csak a pontért jöttem a sínig.
Mert ez az én jussom!
Hazám: a mozdony alatt.

Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így, este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ, –
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.

Fortuna szekerén okosan ülj,
Úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dülj:
 Ha szépen vezetett;
 Ha miben kedvezett,
Meg ne örülj:
Fortuna szekerén okosan ülj!

Jó kedve s kereke egyaránt jár:
Forgandó, változó: ma kinccsel vár,
 Holnap lenyomorít,
És megint boldogít;
Elhiggyed bár:
Jókedve s kereke egyaránt jár.

Érdemre nem tekint, szemtelen, vak,
Kire ma vont aranyt, holnap szűrt rak.
 Tudják, kik táborát
 Lakták és udvarát,
 Sok nagy urak:
Érdemre nem tekint, szemtelen, vak.

Hol édes jó anyád, hol mostohád;
Dolgáról senkinek számot nem ád:
 Megbecsül, megaláz,
 Magasztal, legyaláz,
 Bút hoz reád:
Hol édes jó anyád, hol mostohád.

Csengő-bongó versikével
Hát köszöntsük a nyarat,
Amely eljött, amely itt van,
Utcáinkban, házainkban,
S most már végre itt marad

Nem a március van mostan,
Nem van most az április,
Amit hőben most mi élünk,
Megirigyelheti tőlünk
Szicilia, Kápri is.

Mostan érik a cseresznye,
Mostan érik meg a meggy,
Most szakítunk klubbal, körrel,
És az ember most gyönyörrel
Főszezonra Tönkre megy.

Demokratán izzaszt a nap,
Úrt, nemest és nem nemest,
És szerelmi lázba kapva
Szüli nékünk napról-napra
A fagylaltost és jegest.

Mire majd a szüret eljön,
Mit várunk nem kevesen,
Vaskarika lesz a fából,
Kenyér addig a buzából,
És belőlünk szerecsen.

Hájas-súlyos mozdulattal
A nagyerdőn steppelünk
S mert játék kell az embernek,
Híjával a lóversenynek,
Gutaütést tippelünk.

Már a híres jobb jövőben,
Minden hitünk odalett,
Csak csodálkozunk veszettül,
Hogy befagy a nagy melegtül
Mindennemű kabarett.

A meleg az egész várost
Múmiává érlelte,
Ebben a nagy hő-hű-hóban
Nem menekülünk olcsóbban,
Mint bifsztekké spékelve.

S akinek a jókedvéből
Még maradt egy cseppecske,
Azt e pompás humor-versem
- Kimondani van ám merszem -
Bizonyosan elvette

Az volt a jó az ifjúságban,
hogy nem tudtam, ez az ifjúság.
A szerelemben is az volt a jó,
a sejtés, hogy nem volt neve sem.

Most már tudom: van ifjúságom.
S ez annyi: elmúlt. Elmúló
észvesztésekben sírva játszom,
ami még megjátszható.

Kék szerelmet, jácint dühöt,
de betelvén, egyre éhesebb,
sajog szívem, gyűlölködök,
szerelmekben szégyenkezek.

Jó volna semmiben sem hinni,
s mielőtt még elégetik,
földdel, kővel elcsitítni
ifjúságom kellékeit. 

A csönd lüktet a félhomályban,
hulló lombokat ringatón,
szépségektől terhesen,
mint ahogyan ver a szívem.
Hajnalodik – a nappal ásít
álom-ittasan, fél-éberen,
akárcsak én; – táguló tüdejébe
szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,
s mint az ember szeme,
– ha könnyíthet lelkén,
gondjai kevesbednek –,
lassan tisztul a táj

Várom, hogy mozduljon a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,
biztatgatjuk egymást.
Nehéz az első lépés,
csábító a kába álom.
De aztán mégis: egymásra nevetünk,
s megindulunk vidáman, kéz a kézben,
mint szerelmesek,
hogy huszonnégy órán keresztül
gyűjtsük az erőt és a kedvet,
amellyel holnap – újrakezdjük.

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

                 W. Blake úrnak tisztelettel a másvilágra

A komoly felhők
szoknyácskája alá
beférkőzött az arany-Nap.

És ötágú sugaraival
cirógatja, tapintja
a domború Földet aranyosan.

Másik arany-kezével
bogozza a felhő-bogokat,
hogy meztelenül simulhasson.

Nincs többé ablak
és semmi ház,
nincs ruha, kuckó
és aranyos szégyen többé!

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szivünket.

  Égi csikón léptet a nyár,
tarka idő ünnepe jár,
táncra való, fürdeni jó,
nagy hegy alatt hűsöl a tó.

Hogyha kijössz, messzire mégy,
hogyha maradsz, csípdes a légy.
Habzik az ég, mint tele-tál,
tarka idő szőttese száll.

Ha bejön az élet,
és zongorista leszek,
én leszek Artur Schnabel,
csak bajusz nélkül.

Imádok zongorázni!
Nem fáraszt soha!
És ha fáraszt is!
Persze hogy fáraszt.

Esténként mindig
közönség előtt játszom.
Mindig telt ház előtt,
mindig más városban.

Szeretem én ezt csinálni?
Igen, szereted! – mondják
azok, akik szeretnek.
Ilyen a zongorista élete.

Nem játszhatsz csak magadnak!
De hát miért nem?
De hát tudom én is:
Nem játszhatok csak magamnak!

Van fellépő-ruhám
és fellépő-cipőm,
idővel fellépő-járásom is,
fellépő-meghajlásom is.

Ez még én vagyok? –
kérdezem magam.
Nem felelek,
talán nem is hallom a kérdést.

Oltsák le a villanyt!
Ne tapsoljanak!
Vagy tapsoljanak mégis?
Most menjünk haza!

Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod e beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod, bánat altatója?

Sors és bűneink a százados baj,
Melynek elzsibbasztó súlya nyom;
Ennek láncain élt a csüggedett faj
S üdve lőn a tettlen nyugalom.
És ha néha felforrt vérapálya,
Láz betegnek volt hiú csatája.

Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak,
Rég ohajtott hajnal keletén,
Édes kínja közt a gyógyulásnak,
A kihalt vágy s elpártolt remény:
Újra égünk őseink honáért,
Újra készek adni életet s vért.

És érezzük minden érverését,
Szent nevére feldobog szivünk;
És szenvedjük minden szenvedését,
Szégyenétől lángra gerjedünk;
És ohajtjuk nagynak trónusában,
Boldog - és erősnek kunyhájában.

Nagy tanítvány a vészek honából,
Melyben egy világnak szíve ver,
Ahol rőten a vér bíborától
Végre a nap földerűlni mer,
Hol vad árján a nép tengerének
A düh szörnyei gyorsan eltünének;

S most helyettök hófehér burokban
Jár a béke s tiszta szorgalom;
S a müvészet fénylő csarnokokban
Égi képet új korára nyom;
S míg ezer fej gondol istenésszel;
Fárad a nép óriás kezével:

Zengj nekünk dalt; hangok nagy tanárja,
És ha zengesz a múlt napiról,
Légyen hangod a vész zongorája,
Melyben a harc mennydörgése szól,
S árja közben a szilaj zenének
Riadozzon diadalmi ének.

Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban
Őseink is megmozdúljanak,
És az unokákba a halhatatlan
Lelkeikkel visszaszálljanak.
Hozva áldást a magyar hazára,
Szégyent, átkot áruló fiára.

És ha meglep bús idők homálya,
Lengjen fátyol a vont húrokon;
Legyen hangod szellők fuvolája,
Mely keserg az őszi lombokon,
Melynek andalító zengzetére
Fölmerűl a gyásznak régi tére;

S férfi karján a meggondolásnak
Kél a halvány hölgy, a méla bú,
S újra látjuk vészeit Mohácsnak,
Újra dúl a honfiháború,
S míg könyekbe vész a szem sugára,
Enyh jön a szív késő bánatára.

És ha honszerelmet költenél fel,
Mely ölelve tartja a jelent,
Mely a hűség szép emlékzetével
Csügg a múlton és jövőt teremt,
Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal,
Hogy szivekbe menjen által a dal;

S a felébredt tiszta szenvedélyen
Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen
Tenni tűrni egyesűljenek;
És a nemzet, mint egy férfi, álljon
Érc karokkal győzni a viszályon.

S még a kő is, mintha csontunk volna,
Szent örömtől rengedezzen át,
És a hullám, mintha vérünk folyna,
Áthevűlve járja a Dunát;
S ahol annyi jó és rosz napunk tölt,
Lelkesedve feldobogjon e föld.

És ha hallod, zengő húrjaiddal
Mint riad föl e hon a dalon,
Melyet a nép millió ajakkal
Zeng utánad bátor hangokon,
Állj közénk és mondjuk: hála égnek!
Még van lelke Árpád nemzetének.

„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz!

Azt! Földre hullt

pohár fölcsattanó

szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

reszelő sikongató

jaját tanulja hegedű

s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

a bearanyozott, a fennen

finom, elzárt zeneteremben,

míg nincs a jaj-sötét szívekben!

„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz,

hogy van, van lelke még

a „nép”-nek, él a „nép”

s hangot ad! Egymásra csikorított

vasnak s kőnek szitok-

változatait bár a zongora

s a torok fölhangolt húrjaira,

ha így adatik csak vallania

a létnek a maga zord igazát,

mert épp e „hangzavar”,

e pokolzajt zavaró harci jaj

kiált

harmóniát!

Mert éppen ez a jaj kiált

mennyi hazugul szép éneken át –

a sorshoz, hogy harmóniát,

rendet, igazit vagy belevész a világ;

belevész a világ, ha nem

a nép szólal újra – fölségesen!

Szikár, szigorú zenész, hű magyar

(mint annyi társaid közt – „hírhedett”)

volt törvény abban, hogy éppen e nép

lelke mélyéből, ahová leszálltál,

hogy épp e mélység még szűk bányatorka

hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl

a hideg-rideg óriás terembe,

melynek csillárjai a csillagok?

Bánatomat sérti, ki léha vigaszt

húz a fülembe;

anyánk a halott – a búcsúzót ne

kuplé-dal zengje;

hazák vesztek el – ki meri siratni

verkli futamokkal?

Van-e remény még emberi fajunkban? –

ha ez a gond s némán küzd már az ész,

te szólalj,

szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,

hogy – mégis! – okunk van

remélni s élni!

S jogunk van

– hisz halandók s életadók vagyunk –

mindazzal szembenézni,

mit elkerülni úgysem tudhatunk.

Mert növeli, ki elfödi a bajt.

Lehetett, de már nem lehet,

hogy befogott füllel és eltakart

szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg

s majd szidjanak: nem segítettetek!

Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,

mi neked fölfedetett,

a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –

te bennünket növesztel, azzal,

hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.

Ez – ez vigasztal!

Beh más beszéd ez!

Emberi, nem hamis!

A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:

a kétségbeeséshez.

Köszönet érte,

az erőért a győzelem-vevéshez

a poklon is.

Ím, a vég, mely előre visz.

Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja

a rettenetet, azzal föl is oldja.

Ím, a nagy lélek válasza a létre

s a művészé, hogy megérte

poklot szenvednie.

Mert olyanokat éltünk meg, amire

ma sincs ige.

Picasso kétorrú hajadonai,

hatlábú ménjei

tudták volna csak eljajongani,

vágtatva kinyeríteni,

amit mi elviseltünk, emberek,

amit nem érthet, aki nem érte meg,

amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,

példamutató nagy ikerpár,

zene csak, zene csak, zene,

a bányamély ős hevével tele,

a „nép jövő dalával” álmodó

s diadalára ápoló,

úgy szabadító, hogy a börtön

falát is földig romboló,

az ígért üdvért, itt e földön,

káromlással imádkozó,

oltárdöntéssel áldozó,

sebezve gyógyulást hozó,

jó meghallóit eleve

egy jobb világba emelő zene –

Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;

ki muzsikád ujjaival

tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,

ahol a baj

s beh különös, beh üdvös írt adsz

azzal, hogy a jaj

siralmát, ami fakadna belőlünk,

de nem fakadhat, mi helyettünk

– kik szív-némaságra születtünk –

kizenged ideged húrjaival!

Várom, várom lakodalmam
Nehezen,
No de hiszen maholnap már
Itt leszen,
Nem a világ ez az egy hét,
Lemorzsolom apródonként
Valahogy.

Szegény ember fia vagyok,
Az apám
Egy kunyhót sem, egy garast sem
Hagy reám;
Baj, baj! de nem olyan nagy baj,
Azért mi csak elélünk maj'
Valahogy.

Menyasszonyom akaratos
Kisleány,
Én sem hajtok fejet minden
Szó után,
Tüzes patak a mi vérünk,
Hanem azért csak megférünk
Valahogy.

Ma ő enged, holnap meg én
Engedek,
Igy elejét álljuk szépen
A pörnek,
És ha nappal összeveszünk,
Este majd csak kibékülünk
Valahogy.

Villásfarkú kicsi fecske
Építsd ide fészkedet,
Kertünkből a nagy Balatont
Egész nyáron nézheted!

Eresz alatt nem ázol meg,
Akad sár és szalmaszál,
Ideje, hogy munkához láss,
Hamarosan itt a nyár!

Találsz majd a fiókáknak
Bőségesen csemegét,
Nyár végére meg is nőnek
A csöpp fecskecsemeték!

Medárd nekünk megártott,
alaposan bemártott,
három hete csak zuhog,
ázik a bab s a murok,
petrezselyem zöldje is
és a holtak földje is.
Ázik, ázik a búza,
fejét a víz lehúzza,
beillene zsenge nádnak:
bokán fölül vízben állhat...

Medárd, Medárd, habókos,
hol a selyemlepke most?
Hol a futó gyíkocskák,
kik a kertem csíkozták?
És a fácánkakas hol
prüszköl, krákol, gyalogol?
Esik, esik, csak esik
kisestétől reggelig,
mintha csőrepedés volna
fönt az űrben, s reánk folyna:
vagy mintha egy szálló tenger
vándorolna fölöttünk el,
s hullatná a fölösleget,
eláztatva földet, eget.

 A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
„Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!”

Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerű ravatalán.

Állata őrzeni négy alabárdost:
„Lélek ez ajtón se be, se ki!...”
„Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?” - „Vissza! neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”

Fojtva, teremről rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú. -
Maga, pecséttel, „hívja tetemre”,
Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
Legyen a seb vérzése tanú.

A palotát fedi fekete posztó,
Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap.

„Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez:
„Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez.”

„Hát ki?...” riad fel Bárczi sötéten,
„Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!... bárha pecsétem
Váddal az önnön szívemig ér:
Mindenki gyanús nekem, aki él!”

„Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
S nem harc mezején elomlania.
Erre se vérzik Bárczi fia.

„Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...
Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
Megkönyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint.

„Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt:
Marad a tört vér - fekete folt.

„Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; - szeme villan s tapad a tőrre;
Arca szobor lett, lába gyökér.
- Sebből pirosan buzog a vér.

Könnye se perdűl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!...
Döbbenet által a szív ere fagy:
„Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”

Kétszeri mondást - mint lebüvölten -
Hallgat el, aztán így rebegi:
„Bárczi Benőt én meg nem öltem,
Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.

„Bírta szivem’ már hű szerelemre, -
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval „igenre”,
Mert ha nem: ő kivégzi magát.
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.

Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: „Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”

Emlékszem egy édes nyári éjszakára...
Ezüstösen tűzött le a hold sugára,
Reánk borult milljó kicsi csillag fénye...
Így kezdődött szívem legelső regénye.

Azt mondottam neki: "Asszonyom, a képe
Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben,
Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe!
Szeretem, szeressen ön is, ön is engem!
Nézze, csendes minden, alszik minden ember,
Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel,
Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett,
Itt könyörg magától irgalmat, szerelmet,
Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam
Égő gyötrelemben, epedő sóhajban,
Vággyal, remegéssel fordulva magához,
Aki egy szavával megáld vagy megátkoz!
Istenem, oly édes csókolni, szeretni,
Nézze, minden csendes, meg nem látja senki.
Egy levél se moccan, álmodik az ég is,
És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!"
Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet
És a csillagokat vizsgáltuk a tóban,
Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan,
Valami elkésett vonat, ha füttyentett.
Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája
Panaszos visszhanggal vonított reája,
Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett,
Susogtak a fák is, aztán újra csend lett.
Köpenyét a keblén fázón összevonva,
Megnézte óráját: "Gyerünk haza - mondta,
Mindjárt egy az óra, még megárt a séta
Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!"
S mikor arra kértem, hogy reám tekinsen,
Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása,
És én elfogódva kérdeztem: "No lássa,
Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?"
Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott,
Én meg elpirultam, röstelltem a dolgot,
Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig
S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.

Emlékszem egy édes, nyári éjszakára
Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
Akácfa virágát együtt tépegettük.
Fülébe susogtam balgán udvarolva,
Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
Istenem, istenem, de húszéves voltam!

A róka és a holló (téma és variáció)

Róka és a holló,
Megírta Aesopus
Mindannyiunk előtt ismerős ez opus.
Mégis elismétlem e témát pár szóval,
Majd megtoldom néhány variációval.

 A téma
Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán,
csőrében jó nagy sajt, fogyasztásra várván.
Arra kószált búsan a ravaszdi róka,
Ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta.
Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve,
felujjongva tört fel mohó gyomornedve.
És szólt álnok bájjal: - Tollad ó be ékes,
hogy madárkirály légy, régen esedékes!
És a neved "Holló", oly olvadó-omló.
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
A dicséret szép szó, ámde a bírálat
már olyasvalami, mit ki nem bír állat.
Így hát a holló, hogy meggyőzze a dőrét,
vad rikácsolással tátotta ki csőrét.
A sajtja lehullott, erre várt a róka,
ezúttal elnyerte tetszését a nóta.

Első variáció
A róka szájában egy jó darab rokfort.
Megette a felét, de már az is sok volt.
Komoran ült ott fenn a holló a hársfán,
s megakadt a szeme mesebeli társán.
Nosza ő is rögtön ravaszkodni kezdett,
fondorkodott, tervelt, s az eredmény ez lett:
- Ha ez nem ismeri Aesopus meséjét,
megadta a sors a sajtszerzés esélyét.
És máris megszólalt, cifra ódon módon:
- Ó rókám, ne hidd, hogy tán csak gúnyolódom!
Királyi palástnál szebb vörhenyes bundád,
le is nyúzzák rólad, mielőtt megunnád,
mégis tekintélyed csorbítja a szégyen,
hogy hangod megcsuklik fenn a magas cé-ben.
Rókánk e sértésre tágra tátva száját,
cáfolatul tüstént üvöltött egy skálát.
De meg kell jegyeznem erről az esetről,
hogy sajt a fára azért nem esett föl.

 Második variáció
Fenn csücsült a holló,
falt sok pusztadőrit,
annyi maradt mégis,
majd lehúzza csőrit.
Lent a rókánál egy jó nagy ementáli,
de már falánk gyomra kezdett ellenállni.
Hogy látta a hollót ez a megcsömörlött,
- Brr, még egy sajt! - morgott - Vigye el az ördög!
- Hogy vagyunk? - szólt oda a holló ásítva,
s a sajt lehullott a selymes pázsitra.
- Fujj, vidd el! - nyöszörgött undorral a róka,
s amit tett, azóta nevezték el róla.

 Harmadik variáció
Éhesen gubbasztott hollónk a hárs ágán,
s töprengett az idők változandóságán.
Éppen arra kószált a bús, sovány róka.
Sajtlikat sem evett húshagyókedd óta.
Meglátva a hollót, könnyesen sóhajtott:
- Mit ér ravaszságom, ha neked sincs sajtod?
- Nincs - felelt a holló. - Rég nem ettem sajtot,
viszont dalolhatok, hogyha úgy óhajtod.
Tudom, kedvedre volt múltkor is az ének.
- Sajttal! - szólt a róka. - Így kell a fenének!...

 Negyedik variáció
Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán.
Csőrében trappista hivalkodott sárgán.
Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet
megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett.
Szólt hát álnok bájjal: - Tollad ó be ékes,
hogy primadonna légy, régen esedékes!
És neved! Hallga, hogy leng lágyan: holló!
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
De hiába várta a ravaszdi róka,
hogy sajtesőt hullat majd a holló-nóta.
Mi volt eme nem várt, különleges, ritka,
szerény, józan, okos hallgatásnak titka?
Nem hajszolta dicsvágy? Sem nagyzási hóbort?
Nem!... Az igaz viszont, hogy fehér holló volt...

 Ötödik variáció
Fenn a hollócsőrben egy szép kicsi kvargli.
Gondolta a róka, jó lesz kicsikarni.
S bár az aesopusi helyzet elétárult,
csak felnézett szótlan, ácsorgott és bámult.
Bámult sóvár szemmel, csendben, pedig tudta,
ravasz hízelgéssel könnyen sajthoz jutna.
A holló csak várt, várt odafenn a harsfán,
szeme kérdőn függött mesebeli társán.
Mért hallgat a holló? Mért nem szól a róka,
holott más a szokás kétezer év óta?
A róka néma volt, a holló meg süket.
- Kérem elnézésüket...

 Nótába nem írnak
Gomblyukba nem tűznek
Nem tesz kirakatba
A virágos üzlet
Mert te nem vagy ritka
Mert te nem vagy drága
Csak az árokpartról
Nézel a világba
Mintha kis nap sütne
Orcád oly szép sárga
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Az urak, a dámák
Úgye rád se néznek
Tán le is tagadnák
Az ismeretséget
Pedig hogy meggyúrtunk
Hogy agyontépáztunk
Te kezes, te kedves
Falusi pajtásunk
Hófehér lelkedet
Szétfújtuk a nyárba
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Ezennel én tőled
Bocsánatot kérek
Köszönöm azt a kis
Könnyű gyermekséget
Köszönöm hogy itt vagy
Lehajlok utánad
Gyere bemutatlak
A kaméliának
Csak nevess rá bátran
Mezitlábos árva
Te pitypang,
Te pitypang virágja