Három napja szivemen
hintázik a szerelem,
hintázik a szerelem
három napja szivemen.

Hintán piros szoknya ül,
piros szoknya elrepül,
fehér pendely penderül,
fehér pendely elrepül.

Száll a hinta, föl-le száll,
meztelen lány rúgkapál,
keze, lába, haja száll,
nevem után kiabál.

Három napja szivemen
hintázik a szerelem,
hintázik a szerelem
három napja szivemen.

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

Május,
mosolygó,
békák torkát
megoldó,
gyöngyvirág-nyitogató,
cserebogár-zúgató.
Röptetsz
madarat,
meghozod
a nyarat,
pölyhös
fecskét,
fára cseresnyét!

Bokor alján ibolya,
ágak hegyén barka,
a kerítés tetején
csörög egy nagy szarka.
Illatos az ibolya,
és a barka selymes,
a szarka meg szemtelen;
szemtelen és nyelves.
Csokorba az ibolyát,
melléje a barkát!
Hess el innen – ha tudod,
hessentsd el a szarkát!

Parabola, parabola
antenna,
nézzünk tévét
éppen ma!
Parabola, parabola,
futballmeccs,
lassított gól,
sípcsont reccs!
Parabola, parabola,
sminkreklám.
Bőröd fittyed?
Kend ezt rá!
Parabola, parabola,
bakrablók,
lő, fut, robban,
légből lóg.
Parabola, parabola,
popcsillag,
rázós ritmus
popsidnak.
Parabola, parabola,
antenna,
űrlény caplat
álmodba!

Werk fotó a Futrinka forgatásán készült 1963

 Harmincnyolc év, futó fonál.
Az ember rojtokat talál

– hanyag
anyag –
e földi, pöttyös kis ruhán
mit hord és igazgat sután,

kinek,
minek,
ha egyszer úgyis visszabont,
feslik simából fordított,

a Kéz,
ha kész
már érzi, úgyse lesz soha
ha nem lesz léte otthona,

akar,
akár
a színpadon a kesztyűbáb
játszani valami saját

mesét,
mi mást,
füstölgő kéményt, házikót,
Futrinka utcát, bármi volt,

örök
körök
után is fölvesz kis kötényt,
hisz telefonált az imént

Cica-
mica,
hogy Tádé meghűlt és beteg,
úgyhogy van dolga rengeteg,

legyen
egyen-
letesen befűtve a tökház,
vigyázz, Mazsola, nehogy megfázz,

halál
ha lel
utat is hozzánk, nem vagyunk
futó fonál csak, filc, magunk

helyett.
Helyet
foglal középen, integet
és onnan csókol Titeket

Böbe
baba!

Jordán Tamás
(szerkesztő: Farkas Kati, Rendező: Fehér György)
1980

1

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

3

A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

4

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.

5

A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.

6

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

7

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!

Szent György lovag a sárkányt győzte le,
A sárkánynak volt tizenkét feje,
A sárkány, mely bennünket porba fú,
Ezerfejű és millió karú.

Dalokkal őt hiába áltatod,
Dologgal őt hiába áltatod,
Ő mindig többet követel: Szived.
Agyad, véred, mind, mind hozzáviszed!

Szent György lovagja a jövőnek az,
Ki nemcsak vallja, hogy vesszen e gaz,
De harcol is kitartón ellene,
Mert küldi az Igazság szelleme!

Áldott, akit nem bódít e fene
Baziliszkusznak bűvölő szeme,
Ki tudja, hogy ős ellensége ez
S feléje eszmét és erőt szegez.

Igazságdárdák, vígan szálljatok,
Vén szörny szívébe eltaláljatok,
Romlott szívébe, amely szívtelen:
A kegyetlennek nincsen kegyelem!

Egy kecskére bíztak egy szép fej káposztát.
Nem nyúlt hozzá, nehogy a gazdái átkozzák.
Hogy küzdött magával, és mit tett legvégül,
Elmondom kecskéül!

- Mekk!
Egyelek meg,
de remek
kerek!
Nem! Hess, becstelen kecskeszellemek!
Egyenes jellemek
benneteket elkergetnek!
Mekk!
De szerfelett kellenek
keblemnek
e levelek.
Egyet lenyelek!
Nem! Rendesen legelek...
Mekk!
De eme repedezett fedeles levelek,
melyeket emberek nem esznek meg,
nekem teljesen megfelelnek,
ezeket nyelem le.
Belembe lemehetnek.
Mekk!
Ejnye! Erre eme beljebb elhelyezett levelek
lettek fedelek.
Ezek e melegben egyre epedeznek,
meg-megrepedeznek.
Nem tehetek egyebet,
egy rend levelet lenyelek.
Mekk!
De erre eme bentebb szerkesztett levelek
egyre feljebb keverednek,
rendre fedelek lesznek,
melyeket szemetesvederbe tesznek.
Erre teremtettek benneteket?!
Mekk!
Elengedhetetlen meg kell ennem
e fejben lelt leveleket.
Le veletek!
Nyekk!
Te fej! Ne feledd: meg nem ettelek,
de megmentettelek!
Mekk!

Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért,
(bár az ablak alatt a fáknak
zöld korcsmáiba még alig ért,
még nem is ért új fénye a napnak)
s mint a bolondok, úgy kacagtak,
kurjongattak az ablak alatt vad
vigadozásban a kerti rigók.

Hajnali négykor e szárnyas égi
korhelyek dala vert ma fel.
Micsoda hangok csetepatéi!
Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
Bosszantott ez a csibészlárma,
de a szívem nemsokára
együtt dalolt, egy nótára
vert veletek, buta sárgarigók.
S mintha én volnék a hajnal,
mintha én volnék a kert,
úgy megteltem e friss zsivajjal,
úgy telezengett az irigyelt
állati jókedv bölcsessége,
hogy valami könnyű égbe,
földöntúli békességbe
vittek, emeltek a földi rigók.

Hajnali négytől harsogott a
korhelynóta az ablak alatt;
úgy zengett az a dal, hogy azóta
nélküle is csupa fütty a nap;
csupa fütty, pedig elhallgattak
s reggelre emlék maradt csak,
hogy milyen éktelenül mulattak
a hajnali kertben a sárgarigók.

Bús mogorván ül Petike,
          Ha ha ha!
Péter és bú! a mennykőbe,
          Mi baja?
Anyja kémli hű szemekkel -
          Jó öreg!
Azt gondolja, fiacskája
          Tán beteg.
"Kell galuska, Peti fiam,
          Eszel-e?"
"Dehogy eszem, dehogy eszem,
          Ki vele."
"Kell bor, édes szép fiacskám,
          Iszol-e?"
"Dehogy iszom, dehogy iszom,
          El vele."
"Kell-e sarkantyú csizmádra,
          Petikém!
Kalpagodra toll s mentédre
          Rókaprém?"
"Mit nekem toll, mit nekem prém,
          Sarkantyú!
Ha szivemben, mint a róka,
          Rág a bú!"
"Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
          Biblia?"
"Mit nekem könyv, a beszéd mind
          Szó fia.
Egy barátom van nekem csak,
          A halál;
Az, tudom, hogy innen-onnan
          Lekaszál."
"Az egekre! Peti fiam,
          Meg ne halj:
Annyi benned a sohajtás,
          Mint a raj.
Átidézzem tán Juliskát?
          Láthatnád?"
Szól mogorván Péter úrfi:
          "Hol van hát?"

Ármány-adta Péterkéje!
Még mi nem volt a bibéje!
Sem kalapja, sem mentéje,
Sem a sarkantyú zenéje,
Nem kell neki róka málja,
Sem a szomszéd bibliája;
Nem kell neki bor, galuska,
De bezzeg kell a Juliska,
Bár negédes és hamiska,
De vidor, szép és piroska.
Sem ehetnék, sem ihatnék,
Csak Julcsával nyájaskodnék.

"Ej Petikém, szép fiam, hát
          Ez a baj!
Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
          S meg ne halj.
Most takarodj iskolába,
          Rosz fiú!
Meg ne lássam, hogy pityergesz.
          Félre bú!
Iskolában a Juliskát
          Elfeledd:
Isten éltet, tíz év mulva
          Elvehet'd."

Tócsába lép a szél
füttyent és tovafut,
hirtelen megfordul
s becsapja a kaput.

A tócsa laposan
pislant s a lusta fák
madaras szájukat
hirtelen kinyitják.

Összevissza zaj lesz,
még a lomb is mormog,
épülnek a porban
porból kicsi tornyok.

Megáll az úton a
mókusbarna barát
és fölötte barnán,
egy mókus pattan át.

Aztán figyelmesen
mi mozdult: megmered,
a táj nagy kalapként
hordozza az eget.

Mire újra mozdul,
csaknem minden nyugodt,
bokorba bútt a szél
s aludni készül ott.

Nevetni kész a rét,
mosolygós és kövér,
gyöngén ring ahonnan
asszonyom jődögél.

Meglát, szalad felém
a fű közt és a nap
szétfutó hajába
arany csíkot harap.

Körben egyre tisztul
és folyton csöndesül,
az elkergetett fény
mindenre visszaül

és mi nagy kalapként
hordozta az eget:
fedetlen áll a táj
s felhővel integet.

Ne hadd el magad, öregem,
bőröd ne bízd kereskedőre,
ki elád felhőt az egen
s a földön telket vesz belőle.
Inkább segít a kutya szőre
a teríthető betegen,
semhogy magát miértünk törje,
aki sorsunktól idegen.

Magának rág mind, aki rág,
a fogacskák azért fogannak.
S mert éhes rongy vagy, a fogát
elkoldulhatod-e a kannak?
Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?

Hihetsz-e? Szagos kis dorong
édes szivarja s míg mi morgunk,
ő langyos vízben ül s borong,
hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!
Ha pincéjébe szenet hordunk,
egy pakli "balkánt" is kibont!
Szivére veszi terhünk, gondunk.
Vállára venni nem bolond...

Bús jószág, ne vetéld magad!
Együtt vágunk a jeges télnek.
A jégből csak lucsok fakad,
de hű társ - éhezők kísérnek.
S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is mult. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.

Dicsőséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.

Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan, mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!

Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Őnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.

Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.

Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.

Nemes urak, ha akartok
Jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr' a
Hazának.

Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!

Bartal Kiss Rita bábui

"Bábu vagy, nem te lépsz,
valaki irányít.
Jól vigyázz, mi lesz majd,
ha megun és leállít?
Elszakad, elszakad
a zsinór, és leülsz.
Jól teszed, ha talpra állsz,
és mielőbb menekülsz.

                 I.
Tizenhatéves voltam; ő mégfiatalabb.
- Kisasszony - susogtam az ablaka alatt, -
kisasszony, egy csókot, az Isten megáldja.
- Nem, nem... - és elpirult, mint a piros mályva.

Erre én szomorún lecsüggesztém fejem.
- Mit keressek, - mondám - tovább itt e helyen?
S el akartam menni. Megfogta kezemet.
- Várjon hát még... várjon, - halkan így rebegett.

                        II.

Tizenhatéves voltam. Ő mégfiatalabb.
"Örzsikém, - susogtam az ablaka alatt,
én édes Örzsikém, megkérem kezedet,
feleségem léssz-e?" Igent integetett.

Másnap felöltöztem komoly feketébe,
úgy mentem szorongva az apja elébe.
"Odadnám lányomat, - szólott ő szívesen, -
de még fiatalok vagytok mindaketten."

Váratlan csapás volt rám ez a felelet.
Szívem vad fájdalmak körme közt remegett.
Este a kertjükbe ballagtam csendesen
és ott Örzsikével sírtunk keservesen.

Mert, jaj, a nyár, mint lepke röppen
és ősszel minden oly riadt,
és télen sűrű, lassú ködben
dideregnek a nyúlfiak.

Tavasz, te cuppanásnyi szikra,
ha tappancsod a sárba lép,
vidorság száll a kis nyuszikra,
s megédesül a sárgarép’.

Bajuszt pödörsz a napsugárból,
s ugrálsz, mint gyönge, lenge nyúl.
Ó, jaj, tavasszal szép a zápor
és sokkal később alkonyul.

Miből van az ég?
Levegőből.
Láthatatlan malma
szelet őröl

Hajnalban a lisztje piros,
délben kék,
délutánra kosárban a
fényesség.

Egy fura,
fekete fejű
néma figura,
bajszos és kalapos,
csipkés-szakállas
szárnyas,
csizmalábú,
mellénymellű
baba,
egy sohasemvolt
szerzet
öltött rám nyelvet,
mikor felébredtem -
jó vicc, mondhatom,
szóltam,
mit akar ez a
szótlan,
nyelvet rám
mért öltöget,
mért foglalja el
székhelyemet –

te fura,
fekete fejű
néma figura,
bajszos és kalapos
szárnyas,
csipkeszakállas
nyelvöltögető,
mondtam,
álmomban
illene lenned,
ne légy
lehetetlen,
ez illetlenség,
nyelvet ölteni
ébren,
ülni idegen
széken,
nem való –
hiábavaló
szemed
meresztened,
szakállad, szárnyad,
csizmalábad
visszaküldöm
az éjszakának,
szóltam,
de nem mozdult
a szótlan,
fekete fejű,
fura,
néma figura,
csak ült,
csak öltött,
feketedett,
elfoglalta
székhelyemet,
megzavarta
beszédemet,
azt se tudom,
hogyan mondjam,
itt van most is
a nyomomban,
nyelvet ölt
és nem beszél,
nem való
és mégis él,
jó vicc, szólok,
mondhatom,
mit akar
ez a fura,
fekete fejű
néma figura?

Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
     S a föld lakóit vérbe mártott
          Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit
     Vér festi, s a Cordillerákat
          S Haemusokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
     A népek érckorláti dőlnek,
          S a zabolák s kötelek szakadnak.

Te Títusoddal hajdani őseid
Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk
     A bölcs tanács s kormány figyelmén
          Állni-tudó legyen a habok közt.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
     Nem félek. A kürt harsogását,
          A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
     Ez tette Rómát föld urává,
          Ez Marathont s Budavárt hiressé.

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

Az útszél: csupa pitypang,
A bokrok: csupa füttyhang.

Rigó fuvoláz; rája tíz
Zugból is felcsivog a csíz.

Hallgatja még a rest éj
Félálmában a kastély,

Emelve tornyát álmatag,
Mint nyujtózó kart, bár a nap

Elönti friss arannyal.
A parkban - rőt aranyhal, -

Kövér úr sétál lebegő
Hassal az édes levegő

Árjában, sportruhája
Most szelídség csuhája,

Mert még nem kezdi üzletét
És tőzsdetippektől setét

Agyában a mohóság
Helyett valami jóság

Zsendül, mint egy kis korai
Tavaszi virág szirmai,

Melyek, sajnos, lehullnak,
Ha majd e drága úrnak

Súlya alatt új és remek
Autója bőgve megremeg...

Ó, áprilisi út-szél,
Tréfás, arcomba fútt szél,

Rügyecskék, zöldacél-rugók,
Ó, fuvolás aranyrigók,

Ó, csermelyhangú csízek,
Illatok, édes ízek,

De jó most elfeledni, hogy
Az élet rút és vad dolog,

Hogy itt, amennyi arc van,
Megannyi csúnya harc van,

S hogy botrány lenne, ajajaj,
Micsoda cifra, szörnyü baj,

Ha most, annak jeléűl,
Hogy tavasszal megbékűl

Szegénység, bánat, szenvedés,
Belépnék e szép kertbe, és

- Áprilisi merénylő, -
A hájas úrnak fénylő

Búbjára rábökném szelíd
Öklöm vidám barackjait...

Ragyogó rügyre ült le most a nap,
s nevetve szamárfület mutogat.
Madárfi erre eltátja csőrét,
hunyorg feléje a nevető rét,
s a bárány is csodálkozik. Csoda,
hogy nem billen ki száján fogsora.

Ragyogó rügyön álldogál a nap,
indulni kész, arany fején kalap.
Fiatal felhő bontja fönt övét,
s langyos kis esőt csorgat szerteszét,
a rügy kibomlik tőle és a nap
pörögve hull le és továbbszalad.

Zeneszerző: Madarász Gábor
Rúzsa Magdolna
Szövegíró: Rúzsa Magdolna

Nézz az égre,
Mondd, hogy látod,
Fejünk felett csillagzátony...
Feküdj hanyatt, egyszer élünk
Erről többet nem beszélünk.

Körbe-körbe, egyre feljebb
Veled menni vagy elengedni
Szép az arcod, szép a ráncod,
Szép az élet nézd, hogy táncol...

Várlak, s ha majd húsz év múlva látlak,
Lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak,
Mint április elején,
Április elején várlak, s ha majd húsz év múlva látlak,
Lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak,
Mint április elején...

Lassan lépkedj, utolérlek,
Hajolj közel, már nem félek,
Már nem félek...
Kék szemedben, én egyedül,
Gyereklelkem veled serdül,
Veled serdül...

Várlak, s ha majd húsz év múlva látlak,
Lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak,
Mint április elején,
Április elején várlak, s ha majd húsz év múlva látlak,
Lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak,
Mint április elején...

Maradj így most...
Maradj így most jó
Maradj így most jó
Édes minden szó

Várlak, s ha majd húsz év múlva látlak,
Lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak,
Mint április elején,
Április elején várlak, s ha majd húsz év múlva látlak,
Lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak,
Mint április elején...

 Bolond idő, esős-napos tavasz,
kertben, gomblukban kis, szines virágok,
az Április egy szerelmes kamasz,
telisóhajtja széllel a világot.
Belülről úgy feszítik már a gondok,
hogy kikapcsolja nadrágján a gombot,
s könnyít magán ezüst sliccét kitárván:
ragyog az égen szépívű szivárvány.

Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Terebélyes vadalmafa;
S hogy testemből jóllakhatna
Minden éhező kis gyermek
Árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék
S minden egyes árva gyermek,
Ha keserű könnye pereg,
Felkeresné s könnyeivel
Öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,
Mi ha majd egykor kiszárad
És a tél apó kivágat,
Lángjaival felszárítná
Könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,
Volna öröm a földön és
Sehol semmi bú, szenvedés
S a mosolygó fejeket nem
Bántaná az elköltözés.

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.