A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.

Papok, katonák, polgárok után
igy lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.

Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a mult:
szállásainkon éhinség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.

Győzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyilt
a földbe zárt titok.

Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.

Ki inti le - talán a földesúr? -
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.

És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.
De ő csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott...

Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szivünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erős csak az lehet,
ki velünk van teli.

Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szivet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!

Föl, föl!... E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerités leheletünktől,
mint ha vihar dühöng.
Fujjunk rá! Föl a szivvel,
füstöljön odafönt!

Mig megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...

A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.

A föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra,
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédűl, elbúsong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elűlnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bus akaratlan,
Kicsi országom példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába, mindenha szándék
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.

Lenge lány,
aki sző,
holdvilág
mosolya:
ezt mondja
a neved,
Ilona,
Ilona.

Lelkembe
hallgatag
dalolom,
lallala,
dajkálom
a neved
lallázva,
Ilona.

Minthogyha
a fülem
szellőket
hallana,
sellőket,
lelkeket
lengeni,
Ilona.

Müezzin
zümmög így:
"La illah
il' Allah",
mint ahogy
zengem én,
Ilona,
Ilona.

Arra, hol
feltűn és
eltűn a
fény hona,
fény felé,
éj felé,
Ilona,
Ilona.

Balgatag
álmaim
elzilált
lim-loma,
távoli,
szellemi
lant-zene,
Ilona.

Ó az i
kelleme,
ó az l
dallama,
mint ódon
ballada,
úgy sóhajt,
Ilona.

Csupa l,
csupa i,
csupa o,
csupa a,
csupa tej,
csupa kéj,
csupa jaj,
Ilona.

És nekem
szín is ez,
halovány
kék-lila,
halovány
anilin
ibolya,
Ilona.

Vigasság,
fájdalom,
nem múlik
el soha,
s balzsam is
mennyei
lanolin,
Ilona.

Elmúló
életem
hajnala,
alkonya,
halkuló,
nem múló
hallali,
Ilona.

Lankatag
angyalok
aléló
sikolya.
Ilona,
Ilona,
Ilona,
Ilona.

Sötét szemem az éjbe réved,
Köszöntelek, dús álmú élet!
Ott künn a rózsák násza van ma: 
Az örök vágynak diadalma!

Az éj szerelme szerteárad,
Mámor ölébe hull a bánat,
Halk dal száll, száll, erőre kapva
És szilajan törtet az agyba.

S a szentiváni boldog éjjel
Szűz fátylát oldja, bontja széjjel,
S én álmodom gyönyörűt, mélyet,
Felüled Élet, Élet, Élet!

Bóbita, Bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, igér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.

Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali köd-fal a vára,
Termeiben sok a vendég,
Törpe-király fia-lánya.

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sürüjében.

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kisértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfoghatod;
a férfié: minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi -- akár bölcs, vagy csizmavarga --
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék közt jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég a semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él -- vagy tán csak élni látszik --
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, eleven,
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedőn fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.

Szállnak a gondok szerte, huss,
mint tűzből pattant, röpke szikrák,
szép, szőke lány a Július,
a büfé felé megy mezítláb.

A strand szemével követi,
s a lomb is lopva néz le rá most,
ahogy szájához emeli
a dundi, zsíros krumplislángost.

.. s a mindig másmilyen most egyszínû. 
Akár a lég - alakja változása... 
Riadt és rebbenékeny. Összerezdül, 
eltûnõ testét zaj, a fény ha bántja. 

Ruhája ránca nyár, gyûrött románc, 
hajába kócolódott minden este. 
Letört körmöcskéjébõl furcsa félhold; 
testét a hõség lassan áterezte. 

Jóskártyáján az ábrák megfakultak, 
törött pálcája nem lobbantja lángra. 
Nem mondja: "Hopp, és bûn és báj - legyen!!". 
Semmit se mond. Mintha semmit se várna. 

Amit veszített, nem lehet keresni. 
Amit mulasztott, mégsem múlik el. 
A nincs elõtti tágas, ritka térben 
övé mi; erre gondol szüntelen. 

Az éj leszáll, hogy színét felvegye: 
nyugodt sötétségû, tündéri kék. 
A hajnal harmatában nem találod - 
saját varázsa szórja szerteszét. 

Elszenderült a domboldal tövén. 
Fölé hajolhatsz, jaj, csak fel ne ébreszd! 
Ha most kívánnád, érintése métely. 
Ha most ölelnéd, csókja semmivé lesz. 

Fekszik csak az esõáztatta fûben, 
fehér vászoncipõje tiszta sáros. 
Nézd hosszasan s õ percrõl percre szebb lesz. 
Álmodd hozzá egy másik éjszakához. 

balatonfüredi emlék
 

 Férfibú és lányöröm:

a legszebb vers a

káröröm.

A legszebb vers egy régi

rózsa-

lugas árnyán írott

próza

vár állott most

gomba nő

a legszebb vers egy

ronda nő

a legszebb vers egy

uncia

arany

petőfi puncija

de

minden süket

dumán túl

a legszebb vers a

dunántúl

messze zengő

szép szava

sok hegye és egy

tava

kizárásos

alapon

a legszebb vers a

balaton

bezárt

bazár és tárt

kebel

a kishajók közt egy

rebell

a legszebb vers egy

nyári esten

ringó név a

hajótesten

katamarán vagy

kalóz

a legszebb vers a

„Gyed Maróz”

a legszebb vers a

vérfagyi

a csolnakázó

dédnagyi

a legszebb vers egy nagy

rakás

gőzölgő krumplipap-

rikás

egy strandpokróc a

romokon

alvó

szegek a homokon

jönni-menni

szandi nélkül

összebújni

randi nélkül

becuccolni

bárhova

a legszebb vers egy

szálloda

egy dakszliját mosó

masa

egy döglött hal fehér

hasa

vonatfütty és

dudaszó

a legszebb vers egy csunya

szó

a legszebb vers a parti

nagy

zuhé

s talaj-

menti

fagy

még zöldfülű de már

dilis

a legszebb vers az áp-

rilis

a legszebb vers

mi volna más

egy kisebb

vízbe-

fulladás

plusz: törölközés

száradás

a legszebb vers csak

ráadás

a legszebb vers hogy

amore

rabindranath

tagore

emlék-fák közt

élő ház

a legszebb vers a

Szívkórház

a legszebb vers a

szüreten

 tartózkodni

füreden

hajnalig egy

darab

pólón

üldögélni

lenn a

mólón

elvegyülni

kiválni

még egy strófát

kivárni…

A legszebb vers csak

ígéret

majd elválik hogy

mivé lett

de lelle int s én

úgy hiszem

fogamban tartva

átviszem

mert rendbe’ van hogy

szép vagyok

a legszebb vers nem

én vagyok

a legszebb vers nekem

te vagy

szeress örökké el

ne hagyj

1.

 A Balaton az egy kéklő
   nagy víz.
Van körötte hegy, ménkő
   nagy, vagy tíz!
A Balaton az vízből áll
   meg partból -
A part a vízből kiáll
   és attól -
kezdve van a magyar tenger.
   Átlábolhatod száraz sereggel.

 2.

 Milyen magas hullám dördül!
Ezt úgy hoztuk be - külföldről!
Tengerparti országokból, valutáért.
Mit meg nem tesz magyar ember a hazáért!
Exportálunk délibábot, libamájat,
eredeti kávét, zsuppot - szalmalángnak,
s tengeri sót, keserű sót importálunk
s virágport, mert nincsen elég hímpor nálunk!
S tengerhabot, tajtékot és legmodernebb
hullámát a nagy nyugati tengereknek.
Látják - itt ez a hullám ni! nyugatnémet!
Angliából hozattuk be a mélységet;
francia a hab s a felszín locsogása.
Színmagyar a káka és tövén - a kácsa!

 3.

 Itt kék az ég, ha nincsen felhő!
Minálunk fából áll az erdő!
Lentről felfelé nő a búza,
a kocsit a ló elől húzza.
A kerék kerek, - nem mint másutt,
a vermet mi a fődbe ássuk!
Fehér a táj itt, hogyha hó van,
s ha nem apad - víz van a tóban.
Két felé áll a tehén szarva,
nálunk a fekete-fehér - az tarka!
s a róka után megy a farka!

 Ez meg itt ama világhíres
magyar tenger! - Nincs sehol, mint ez
ilyen szép! Hasonlíthatatlan!
Lavor, teknő, vályú, katlan!
A Földön nincs ily panoráma.
Jöjjön még ma Pannoniába!
A létforma univerzális.
Autóbusz, szekér, vicinális,
hozza, röpíti, viszi már is.
Üzleti gondját abbahagyja
Mister, ha látja Akarattya
füzesei közt tengerünket,
melynek szélén a béka ümget.

 Bazaltból rakott alacsony
ravatal: - ez a Badacsony.
A tó végén ott várja Keszthely,
ajánljuk ne kerülje ezt el.
Nincs különösen benne semmi,
de azt legalább észrevenni.
S ha útja majd arrafelé visz,
forrón szeretve várja Hévíz.
Itt gyógyul meg a reumája,
s - megsúgjuk - szolid a rum ára.

 4.

 Itt van bunda kifelé szőrrel,
és csárda - igazi ökörrel,
hét szilvafa is kutyabőrrel,
és marha; - lába közt a tőggyel!
Paprikás betyár a bográcsba,
csikós aprítva a gulyásba,
a Balatonból fogunk csuszát,
a hegytetőn mutatunk pusztát,
vízimalmot, mely halat őröl,
menyecskét metszünk Önnek - tőről.
Ajándékba a legszebb emlék
pár eredeti teringettét!
S szegre akasztott karikás ostor
szedte-vedte rézangyalostól
s egy cserdítés még! - Kizárólag
külföldinek! - abból folyólag
hogy nálunk ez úri kiváltság!
Ennyit hagyott ránk a királyság!

 Nem tudom elfogadni, hogy lassan
véget ér ez a nyár is, és aztán már
nem lehet változtatni rajta. Az képtelenség,
hogy mától az elöl felejtett tej vagy
a számban a fogak egy új időszámítás
szerint romlanak. Legalább át kéne
csempészni magamból valamennyit
ebbe az új korszakba, hogy ezután is legyenek
a múltammal kapcsolódási pontjaim.
Csak vigyázni kell, nehogy lebukjak:
a szemeim vörösek és be vannak
dagadva, persze, hagymát vágtam,
vagy úszni voltam, és kicsípte őket a klór.
Két hete nem láttalak, és amióta
másnál alszol, már csak a forró laptop
hagy vörös égésnyomokat a mellkasomon.
Mi lesz, ha a legelején félbeszakad
ez a gondolatfonál, és sehogy se
jut eszembe, hogy kéne folytatni?
De azt se lehet, hogy folyton írom,
amit gondolok, az utcán, mondjuk
a telefonomba, biztos elütne egy villamos,
és akkor már mindegy volna. Átható
fűszaga van ennek a hétfőnek. Biztos
kenderolajjal kenik az alkatrészeit.
A jövő ott van valahol a szerelvény
csuklóján túl, puha, sötét kanyar: beláthatatlan.
De lassan úgyis vége, kivonják a forgalomból
ezeket a rozsdás napokat is, én pedig
egyedül ébredek majd a remízben,
sötétedés után, mert úszásból jövet
elaludtam a leghátsó ülésen, és senki
nem szólt időben, hogy le kéne szállni.

 Állok szemben a Léttel a csendben,
Farkasként harap, metszi a testem,
és csak fújja szememre a füstöt: álmodj jobbat, mint amit küldök.
Látod, én vagyok élve az első,
akit kísér egy tenyérnyi felhő, 
és csak fújja szememre a füstöt: álmodj jobbat, mint amit küldök.
Most már fázom, kérd meg az estet,
dúdoljon, öleljen úgy, ahogy egyszer,
és csak fújja szememre a füstöt: álmodj jobbat, mint amit küldök.
Mára félbe törtek az estek,
maradtak morzsák e néma verembe,
és csak fújja szememre a füstöt: álmodj jobbat, mint amit küldök.

Még nem vagyok készen az estre, fázom, 
állok a szürke hidegben, látod, 
ha adnál egy jó szót a percnek,
legelne itt és bújna ölembe, 
de a Lét csak fújja a füstöt, 
ábrándokkal terelve üldöz, 
alszom, eldob, simít a földhöz,
jobbat álmodom, mint amit küldött..

Szarvasok ugranak Holdra az égen,
lehajtott fejjel, nem veszem észre,
és csak fújja szememre a füstöt: álmodj jobbat, mint amit küldök.
Meg sem mozdul az árnyék az utcán,
arasznyi részeken kerget a patkán,
és csak fújja szememre a füstöt: álmodj jobbat, mint amit küldök.
Aztán megfog a szél, itt a Földön,
éjszaka csábít, fektet a röghöz,
és csak fújja szememre a füstöt: álmodj jobbat, mint amit küldök.
Most már fázom, kérd meg az estet,
dúdoljon, öleljen úgy, ahogy egyszer, 
és csak fújja szememre a füstöt: álmodj jobbat, mint amit küldök.

Még nem vagyok készen az estre, fázom, 
állok a szürke hidegben, látod, 
ha adnál egy jó szót a percnek,
legelne itt és bújna ölembe, 
de a Lét csak fújja a füstöt, 
ábrándokkal terelve üldöz, 
alszom, eldob, simít a földhöz,
jobbat álmodom, mint amit küldött.

Kedves Szüleim!
Értesítelek, hogy rendben megérkeztünk.
Reggel hatkor van az ébresztő,
Legkésőbb kilenckor villanyoltás.
Első nap esett, így nem fürödtünk.
Kötelező levélírás szerdán és szombaton.
Vettem magamnak egy doboz színest,
Igy ha unatkoznék, inkább rajzolok.
Gyakran beszélek a lányokkal is,
Ez elég nehéz, mert egészen mások,
Tiveletek sokkal jobb otthon.
Ez az első és talán, utolsó levelem.
Kérlek, olvassátok el figyelmesen.
Hogyan telnek otthon a napok?
Azt remélem, nagyobb bajok nélkül.
Zárom soraim ebben a reményben,
A viszontlátásig ölel
                                  hű lányotok.

És aztán? - kérdezték a srácok.
Aztán semmi.
Egyáltalán semmi?
Egyáltalán semmi.
Ennyire beleestél?
Ennyire.

 Tetszik nekem egy fiú
Szépen énekel, barna a haja,
a tornasorban egymás mellett állunk.
Sajnos én nem tudok énekelni.
Kockás kabátja van.
A múltkor megsimogattam
a kabátot,
és belesúgtam, hogy szeretem Őt.
Jó fiúszagú volt a kabát.

Álltam a fogas elött
Közben becsöngettek
s én elkéstem,
az első órára nem mertem bemenni.

Azóta tudom, milyen a szerelem

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!

Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port híntettem égszínkék szemedbe?

Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?

Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?

Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?

Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?

Már amikor megsértődtem, is tudtam,
hogy semmi okom nem volt megsértődni (legalábbis ezen nem),
de ha már – akkor az ember kitart
reggelig. Álmatlanul persze, mert gyakorlatilag lehetetlen
elaludni a padlón, ha ráadásul a pokrócot
olyan szerencsétlenül tekertük magunk köré,
hogy a vastag szegély éppen a gerinc alá került.
De azért nem változtatunk a testhelyzeten:
minél rosszabb, annál jobb. Ő (a kedves)
úgy három s négy között felébred végre
(szomjas vagy ellenkezőleg). Belémbotlik.
„Mit csinálsz, te hülye?” – kérdi kábán.
Mély alvást szimulálok, kicsit vinnyogok is,
ahogy álmodó kutyák szoktak (forgolódni is kell).
Egy darabig, remélhetőleg, ő sem alszik.
Reggel sikerül néhány perccel őelőtte távoznom.
„Biztos elfelejti bevenni a gyógyszereit” gondolom
a lépcsőházban, de most már nem megyek vissza, szólni neki.
Lassú léptek, körülményes rágyújtás: túl nagy időelőnyöm van.
Töprengő arccal baktatok a másik oldalon,
mindenki láthatja, hogy el vagyok gondolkozva.
A Statisztikai Hivatal kiadványboltja előtt
elfoglalom őrhelyemet: a kirakatablakban
a Mechwart-liget egész délnyugati frontja tükröződik.
Asztrálalakja rövidesen áthalad a negyedéves kiadványokon
– milyen kedves ebben a kiskabátban!
(Minden nőnek van egy kiskabátja, amiben ilyen kedves.)
Igaz, magam se volnék megvetendő az én kiskabátomban
– de úgy néz ki, hogy ő nem néz ide.
Követem, a hátához igazodva,
az autók között, rézsút át a Mechwart téren
(jóformán az autók alá – kis jutalomjáték
Neki – no persze, ha errenézne. Nézhetne pedig:
idegek kellenek ehhez, s bizonyos
mértékig a testi épségemet teszem kockára).
A 12-es eltakarja. Ha nem szállna föl rá,
sétálgatnék az árkádok alatt föl s alá
céltalanul (talán elgondolkozva?). Fölszállt.
Elindulok, most már a szokott gyorsabb lépteimmel.
Egy csomó hülyeséget el kell intézni. Majd délben fölhívom,
valószínűleg az Elfogulatlan Hangnemet használom
(nagyon barátságosan, ám kissé erőltetett vidámsággal
– „vegyük úgy, hogy nem történt semmi”), de ezen ráérek
gondolkodni majd, amíg kapcsolják. Együtt ebédelünk.
És nem lesz semmi.

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Oh, zokog, bár negédes -
Fogadd szivedbe édes!

Mert csupa szívbevert seb
Vérszínezi e verset
Mint halvány őszirózsa
Szirmát az őszi rozsda.

De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked
Csak ily borús zenéket.

Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló.

Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dűlve
Elnézni: merre foszlott
A sok távíró-oszlop...

Vagy űzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakúl porosra
A frakk finom pirossa.

Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennők keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok szelid márvány...

Vagy Svájcban lenni vendég,
Csodálni naplementét, -
Vagy vinne halk fedélzet
Hol a banános dél szebb...

Oh mind e rím mi kába,
Oh mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak.

De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstös képü banda:

Itt flóta, okarína
S hegedűk soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom a prímás.

Izzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón, -
Fejem öledbe hajtom.

Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Igy, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma...

itt mindenki
gurulós bőröndöt húz ő is egy
gurulós bőröndöt húz csak ennek
nincs kereke

Ticcs,
toccs,
liccs,
loccs,
fröccs.
Kis fröccs.
Nagy fröccs.
Kis fröccsenés.
Nagy fröccsenés.
Csobbansz kicsit,
csobbansz nagyot,
úgy csinálod, mint a nagyok………

Medencébe hogyan mennél,
akkor lassan vizes lennél!

Beleugrasz, nem kíméled:
bevizezed a környéket!

Vannak helyek, ahová a gyerekek
Nem mehetnek be.
Még akkor se, ha van jegyük.
Például a strandon, a női napozóba.
De ha én egy kicsit nagyobb leszek,
és egyedül járok majd a strandra,
akkor lehet, hogy majd oda is bemehetek.
De az is lehet, hogy akkorra már
az egész nem is fog érdekelni.

Fürdőruhában szép lépésű nő --
Jó alakja az elegancia.
Hogy ideillik! Mily "előkelő"
S mi mindent mond el, ahogy kisfiára
pillantva elkiáltja:
"Hun mész te, Fercsi! Vigyázz, beeső!"

Óh, Tihannak rijjadó leánya!
     Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
     Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
     Egy magános árva szív.
     Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
     A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
     Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
     Verd ki zengő bérceden.
     Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
     Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
     Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
     Egy szegény boldogtalant.
     Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak
     Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
     Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
     Bár hozzájok hív valék.
     Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
     Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
     Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
     Szívem bús panasszait.
     Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
     Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
     S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
     A tenger kínok között.
     A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,
     Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
     E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
     Mely megháborítana.
     Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
     Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
     Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
     Ember és polgár leszek.
     Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
     Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
     Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
     Könnyezem le napjaim.
     Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
     A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
     Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
     Szent lesz tisztelt hamvamért.
     Szent lesz tisztelt hamvamért.

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Fa leszek,ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek ha te napsugár vagy...
Csak hogy lényeink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: /hogy
Egyesüljünk/ én elkárhozom.

Halász Gábor fotója

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!