Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A vig ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek...
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld ujra felvirúl.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesitvén:
Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyü szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve...?
- Fiaim, csak énekeljetek!

http://mek.oszk.hu/01100/01101/html/01.htm

Az a fontos, hogy megtaláld önmagadat,
mondja István bácsi, a pszichológus.
Ennyit én is tudok, azt mondja meg,
hogy hol keressem.

I.
Most sírok. Itthagyott anyu.
Sírok és nem törlöm le a könnyemet…
Hadd lássák, hogy én most szenvedek!
És hiába dobják ide a labdát
Nem gurítom vissza…
Nem lehet.
Itt fogok ülni a széken estig
S a mesét se hallgatom.
Úgyse tetszik!

 II
Sírok.
És csak a nagy, fehér ajtót nézem
Ahol anyu elment
És este eljön értem!
És rájöttem, hogyha nagyon mereven
Sokáig nézem azt a díszítést
Az ajtókereten
Megelevenedik, és színes mesévé válva
Ott a Hófehérke
És a vasorrú bába
,Meg a torkos farkas,
Ahogy rátámad nagymamára
Aki úgy reszket a félelemtől

Azt játszom: mindjárt engem is bekap…
Olyan jól tudok sírni ettől!

III.
Sírok. Ha itt lenne velem anyu…
Vagy legalább a nagymamám!
Sírok, sírok
És nem szól senki
Egy szót se rám…
Mért nem kérdezik meg, hogy mért sírok?

Úgyse mondanám meg ám!

Bámulom hogy indul
Hogy száll lefele
Emitt is amott is
A fa levele

Mint az új pillangó
Ijedez, haboz
Mint a ballerína
Fordul, hajladoz

Mint a szökött csillag
Rézsút úgy inal
Mint hó hull december
Lágy álmaival

Ezüst napsütésben
Havaz az arany
Boldog az én szívem
Vagy boldogtalan?

A veréb, a cinke
Hova tűnhetett,
Szellő se zavarja
A szent ünnepet

A sóhajom én is
Úgy tartogatom
Nem merek moccanni
Ezen a padon

http://mek.oszk.hu/14000/14029/14029.htm

Dióverőfény, Rezgőnyárfa
idegösszeroppanása.
Sisakból makk, emberfej pottyan.
Hitfogyatkozás játszik napommal.
Koppanás, csönd: ez lett a ritmus.
Mezőn új csaták csontja virít most.
Győzelem?! Harminc ezüsttel győztek!
Énekelem hát: júdás idő ez,
s úgy meredek a kereszt fiára,
kiroppan bogyószemem világa.
Csoda nincs! Lám, a sós vér is felforr:
tréningezik velem a terror,
ördögszekerek után köttet,
csúfolja testemmel a Földet.
Fogadna fiának is: ha élve
törhet az idő kerekébe.
De alku sincs! hát hosszú hajammal
söpreti avar forradalmam.
Süvíts, süketíts Hatalmi Lárma,
véníts Hetvenhét Tornyodba zárva:
ellened én, Ember az őszben,
immár halálig levetkőztem.

INNEN
PIM DIA

Adhin Persaud-nak

Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.