Március 26. - Tóth Krisztina: Idő, idő, idő

Gyerekkoromban egyik rokonunknál,
a megözvegyült, flanelinges erdész
szűk lakásában, az ormótlan bútorok közt
magasodott egy kinyitható ajtajú állóóra.
Tele volt belső rekeszekkel,
amitől titokzatosnak, céltalannak
tűnt, akárcsak osztálytársamék udvarán
az üres galambdúc.
Állóóra, mondták a felnőttek komoly arccal,
és mivel évek óta nem járt, azt hittem, méltóságát
a mozdulatlan mutatók adják. Szüleimnek
karórájuk volt, idejük soha.
Vágyni kezdtem távoli időmbe, odaátra,
ahol majd lesz saját
állóórám, amelynek mutatóihoz
nem nyúlhat senki. 

Ne húzd az időt - figyelmeztettek mindig induláskor.
Unatkoztam. Egy vadászalbumot nézegettem a földön,
nyulak és őzek tágra nyílt szemét.
Húzni az időt nem olyan egyszerű.
Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell
becserkészni és mögéje kerülni.
Húzom az időt, át az életem
árnyas rengetegén: a lába összekötve,
húzom magam után, elejtve vonszolom,
mint egy szánkót, a holt időt.
Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen?
Mi van a kötél végén, ami túllóg
a láthatón? Semmi, válaszolom,
és néha megkérdik, ki az, aki húzza.
Az én vagyok, felelem ilyenkor,
én vagyok öregen. 

Ki ne fuss az időből - mondogatták,
nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked,
lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet,
nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya,
öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz
mezítláb ennyi ember közt át az életeden,
nézz a lábadra, már megint az a
gyerekkori szandál van rajtad, lóg a csatja, 
szaladj gyorsan a többiek után!
Futottam, mint a nyulak, mint az őzek,
tágra nyílt szemmel, lüktető
bordákkal, émelyegve, álmodott és
váltott cipőkben, folyton lemaradva,
botladozva a kép sarka felé,
aztán felnéztem, már sötét volt
és az időből egyszer csak kiértem.