Kering a szél, a déli szél,
iszapba bútt halak
tátogják, éljen Eduárd,
és néma szájukat
feszíti kín, feszíti gyász.
Hazug lett mára Velsz.
Kiszáradt lelkek árnya és
rongy nép, mit benne lelsz.
Ötszáz bizony, dalolva ment,
mi' szép volt, istenem,
Edwárd király, angol király,
te tetted ezt velem.
Ahányan álltak lángba ott,
hősökké lettek mind.
Emlékük sír a lanton még -,
példájuk visszaint.
Utódjaik szép sírjokon
pergetnek könnyeket,
s a könyvek lapjain nevük
csillagja rengedez.
Övék a hír, s a rang, s a bér,
utóbb' lehet halál,
bár voltak bizton ostobák,
te tetted, ezt, király!
Legtöbbjük rosszul pengetett,
a nyelv gyalázva volt,
ha szájukból a drága vers
akár moslék omolt.
Legtöbbjük bárd alá való
hitvány rossz udvaronc,
ki kapva kap, hogy név legyen,
ha elfogyott a konc.
Szolgáid szétszáguldtanak,
ország szerint tova,
de megvolt nékik mondva, hogy
kihez, miért, hova.
Az első ötszáz énekes
nevét a bárd-nagyok
erős listája rögzité,
amin én nem vagyok.
Nem tartozám, se itt, se ott,
így hát nem szólhatok,
szavam legyen bár mennyverés,
erős az ő okuk.
S hogy tenni vágyván elmenék
nagy Montgomerribe,
vad szolgák állták útamat,
»itt légy se kint, se be«.
Ezért ne vedd zokon Milord,
ha kérdésem teszem,
a három bárd, ki átkot tőn,
hogyan, hogy bé megyen?
Hisz őrzik úgy a zsarnokot,
hozzá a szél se ér,
Ajtó megől fehér galamb...
A fészkét hol lelém?
De vakmerőn s hivatlanúl,
honnan, ki így belép
a fölpanaszló ifju is -
hogyan jutott eléd?
Megmondom én, bár nagy harag
követné szólamom,
ám mit tegyek, ha oly' a rend,
nem hagynak szólanom.
E három bárd, ki hírnevét
ily bátran szerzi meg,
a várban régen bent lakott,
tartotta úri kegy.
Midőn elzengték szólamuk
mindhárom visszalép,
s egy rejtekajtó zegzugán
lett lépre csalt a nép.
Ötszáz bizony, dalolva ment,
de él e három még
a montgomerri vár ura
becsült vendégeként.
Továbbra is az ő daluk,
mit bír a hívatal,
üzente, fogjam bé pofám,
külömben megvasal.
Hát így vagyunk, e tartomány
ilyen kicsiny, s hamis,
hogy éltünk immár hasztalan,
gyanítom magam is.
Mióta éltem, forgószél
keverte föl a gazt
köröttem, s nem tudom ma már
mi végre voltam az,
ki írta, írta énekét,
gondolta, így a jó,
s másokkal indul íme most
az öröklét-hajó.
Edwárd király, angol király,
te régen lent rohadsz,
de talpnyalóid íme fent
osztják a csókokat.
A pányvavesztett tartományt
a régi úrjaid
rabolják, fosztják most tovább,
s a lantok húrjait
méltatlan udvaronc-sereg
vad hévvel tépdesi,
új kiskirályok asztalát
harsogva élteti.
Vadat és halat, s mi jó falat
zabáltatnak velük,
s nekem, ha egy madárka jut,
akár a főm veszik.
Ötszáz bizony dalolva ment,
de vajh hiába ment.
Bár tudjuk jól, a falba kell
a friss ember-cement.
Nem csókoltam a lábadat,
övékét sem fogom,
ha kell a nyál, hát arra vár
a sok költő-rokon.
Ülök tovább a vackomon,
majd elfelejtenek,
mert arra jó e rossz világ,
s a hitvány emberek.
Se egy, se ötszáz nem leszek,
se bölcs, se jó, se rossz,
s ha jő időm, majd ágyban és
párnák közt meghalok
