December 5. - Hárs László: Ijesztgetés

Egyszer!
a kitalált erdő kitalált
közepén egy kunyhó álldogált,
abban lakott, abban lesett rám
a kitalált gonosz boszorkány.
Egy kitalált sötét éjjelen,
mikor csillag sem volt odafenn,
sok kitalált rém tódult körém,
mert pont arra tévedtem el én.
Meg is borzongatott hirtelen
a kitalált szörnyű félelem,
úgy megrémített a kitalált
rémület, hogy hajam égnek állt,
úgyhogy a fogam is vacogott,
és a földbe gyökereztem ott,
Vártam,m hogy kilép az ajtaján
a kitalált gonosz boszorkány,
hogy bűvös kört rajzol majd körém
a kitalált sok, iszonyú rém
a kitalált éjnek közepén.
És csak álltam, és csak féltem én.
Igaz!
Kitalálhattam volna legott
a nagy fénnyel érkező napot,
és a fény, az rémet foszlató,
kitalált félelmet oszlató.
Vagy kitalálhattam volna azt,
hogy jó tündér nyújt nekem  vigaszt,
tündérpalástjával betakar,
s alatta nem érhet semmi baj.
Kitalálhattam volna anyut,
aki az ágyamhoz odafut,
megölelget engem, azután
azt susogja: Ne félj, Bucikám!
S többé már nem packázhat vele
a rettegés vagy a félelem.
Csakhogy!
Nem találtam én ki azt, se ezt.
Kiálltam a sok rettenetest.
Csak féltem, mert félni néha jó,
oly izgalmas és borzongató.
Csak féltem, mert félni érdekes,
oly homályos és olyan jeges.
Csak féltem, mert félni furcsa ám,
ha az ember épp félni kíván.
Csoda jó, ha így jön egy kevés
szorongásra megkönnyebbülés,
s annál boldogítóbb fényözön
a félelem után az öröm.
Tudd meg!
Néha , hogyha félni kedvem van –
ezért ijesztgetem önmagam.