János már majdnem
olyan magas mint én.
Együtt megyünk az esti térre.
Patyolat-prém alatt a város.
Vastag hó mindenütt. Jó ragadós.
Ülő embert szobrászkodunk a padra
s dobáljuk egymást…
Ázott kesztyüsen
állítok be az Astoriába.
Barátom űzött-keserű.
Földiktál néhány verscímet:
olvassam A halottak élént!
Míly pontosan megjósolta a költő
ezt a „Hamupipőke magyar kínt”.
A külvilág hisztériája,
„a hadvasak zadorlata”.
elnyomja a mi panaszunkat.
Jobb annak, aki közösség nélkül,
maga-magával boldogtalan.
Agymozijában ő
egész lepergett sorsát
érvénytelennek érzi.
Látja magát,
ahogy megy
X. városban, a Bezerédy utcán,
És nem esik jól rágondolni se…
Csak a behavazott remények.
Csak a kiolvadt megszégyenülés.
