Arany János kottalapjai közé

„Kimentem a ligetbe újra
Hosszacska távollét után,
Hogy lássam: füve, berke, útja
Minő hatással lesz reám.”
Azóta százötven év telt el.
Vagy szegett szárnyon elrepült?
A „hatás” mára döbbenettel
és aggodalommal vegyült.

A fülemüle víg éneke
fűrész-sírásba úszik át.
A harkálykopogásra fejsze
csattant csúfoló replikát.
Hárs, platán, szil, madárcseresznye
küld nekem búcsúlevelet:
ne engedjem, hogy eleresssze
lombjukat az emlékezet.

Sejthetem: ahol önzés, önkény
fellege öntöz jó talajt,
suháng nem sarjad, magonc nem kél,
gyökér egy fogódzót se hajt.
Döngölő, daru - csatarendben.
Mordul a rontás szelleme,
s meglódul, hogy a tücsök csendes
birodalmát majd átvegye.

„És mégis, a liget nekem szép,
Valahogy a lelkemhe’ szól.”
Szólhatna. Amíg lesz, ki megvéd,
ligetünk, el nem kárhozol.
Ne beton visszhangozza falsul
a rólad költött éneket!
Szerelmespár, gyerekhad voksol
a jövődre, Városliget.