Június 11. - Illyés Gyula: Bartók

„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz!

Azt! Földre hullt

pohár fölcsattanó

szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

reszelő sikongató

jaját tanulja hegedű

s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

a bearanyozott, a fennen

finom, elzárt zeneteremben,

míg nincs a jaj-sötét szívekben!

„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz,

hogy van, van lelke még

a „nép”-nek, él a „nép”

s hangot ad! Egymásra csikorított

vasnak s kőnek szitok-

változatait bár a zongora

s a torok fölhangolt húrjaira,

ha így adatik csak vallania

a létnek a maga zord igazát,

mert épp e „hangzavar”,

e pokolzajt zavaró harci jaj

kiált

harmóniát!

Mert éppen ez a jaj kiált

mennyi hazugul szép éneken át –

a sorshoz, hogy harmóniát,

rendet, igazit vagy belevész a világ;

belevész a világ, ha nem

a nép szólal újra – fölségesen!

Szikár, szigorú zenész, hű magyar

(mint annyi társaid közt – „hírhedett”)

volt törvény abban, hogy éppen e nép

lelke mélyéből, ahová leszálltál,

hogy épp e mélység még szűk bányatorka

hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl

a hideg-rideg óriás terembe,

melynek csillárjai a csillagok?

Bánatomat sérti, ki léha vigaszt

húz a fülembe;

anyánk a halott – a búcsúzót ne

kuplé-dal zengje;

hazák vesztek el – ki meri siratni

verkli futamokkal?

Van-e remény még emberi fajunkban? –

ha ez a gond s némán küzd már az ész,

te szólalj,

szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,

hogy – mégis! – okunk van

remélni s élni!

S jogunk van

– hisz halandók s életadók vagyunk –

mindazzal szembenézni,

mit elkerülni úgysem tudhatunk.

Mert növeli, ki elfödi a bajt.

Lehetett, de már nem lehet,

hogy befogott füllel és eltakart

szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg

s majd szidjanak: nem segítettetek!

Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,

mi neked fölfedetett,

a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –

te bennünket növesztel, azzal,

hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.

Ez – ez vigasztal!

Beh más beszéd ez!

Emberi, nem hamis!

A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:

a kétségbeeséshez.

Köszönet érte,

az erőért a győzelem-vevéshez

a poklon is.

Ím, a vég, mely előre visz.

Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja

a rettenetet, azzal föl is oldja.

Ím, a nagy lélek válasza a létre

s a művészé, hogy megérte

poklot szenvednie.

Mert olyanokat éltünk meg, amire

ma sincs ige.

Picasso kétorrú hajadonai,

hatlábú ménjei

tudták volna csak eljajongani,

vágtatva kinyeríteni,

amit mi elviseltünk, emberek,

amit nem érthet, aki nem érte meg,

amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,

példamutató nagy ikerpár,

zene csak, zene csak, zene,

a bányamély ős hevével tele,

a „nép jövő dalával” álmodó

s diadalára ápoló,

úgy szabadító, hogy a börtön

falát is földig romboló,

az ígért üdvért, itt e földön,

káromlással imádkozó,

oltárdöntéssel áldozó,

sebezve gyógyulást hozó,

jó meghallóit eleve

egy jobb világba emelő zene –

Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;

ki muzsikád ujjaival

tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,

ahol a baj

s beh különös, beh üdvös írt adsz

azzal, hogy a jaj

siralmát, ami fakadna belőlünk,

de nem fakadhat, mi helyettünk

– kik szív-némaságra születtünk –

kizenged ideged húrjaival!