Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja :
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse : egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a színek víg pacsirtái zengtek :
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő ; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre :
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...
